5. fejezet

Sziasztok! Bocsássatok meg, amiért ennyi ideje nem hoztam frisst, de majd' egész nyáron nem igazán voltam gépközelben, és utána meg elkezdődött a suli... De már kezdek belerázódni, és ezért továbbírtam, nem feledkeztem meg a történetről :) 

Gerda másnap nem ment sehová – otthon ült és gondolkozott. Vajon igazat mondott Olivér, és tényleg létezik az a labirintus? De ez hogyan lehetséges, és ha őszinte is volt, akkor ő miért nem látta? Aztán eszébe jutott a torony… Vajon a kettőnek van-e köze egymáshoz, vagy csak ugyanabban az agybajban szenvednek mindketten? Az választ adna sok kérdésre.

Gerda lassan kezdett kételkedni saját épelméjűségében. Szokásához híven este felnézett Facebookra, és legnagyobb döbbenetére egy üzenet várta Olivértől. Egy zenét küldött neki, mely a The heart asks pleasure first címet viselte. Gerda kíváncsian megnyitotta. Nagyon tetszett neki a lágy, szomorú zongorajáték, de elkedvtelenedett tőle. Minden porcikáját átjárta a melankolikus dallam, és lehunyt szemmel hallgatta.

Vajon miért küldte neki…? Kis gondolkodás után ő is küldött Olivérnek egy számot – az October and aprilt a The Rasmustól.

Már le akarta zárni a laptopját, amikor eszébe jutott az írós-oldal. Felnézett rá, és látta, hogy jött egy kritikája a versére, amelyet a magányról írt bő egy hónapja. Izgatottan megnyitotta.

Szia! Elvarázsolt a versed, és teljesen hatalmába kerített. Pontosan tudom, mit érzel, és a képek, melyeket használsz, nagyon jól kifejezik a mély magányt. Üdv: egy sorstárs.

Gerda nagyon örült a kritikának, el sem merte hinni, hogy valakit ennyire megfogott a verse. Felkeltette az érdeklődését a felhasználó – aki egyébként a „Winterhearted” nicknevet adta magának. Ráklikkelt az adatlapjára, amiből nem tudott meg sok mindent, mert bemutatkozó gyanánt nem írt semmit magáról. 2013. október 3-án regisztrált, és tíz publikált műve volt – mind versek a hosszúságukból ítélve. Rákattintott a legfrissebbre, mely a „Közöny” címet viselte, és 2014. június elsején töltötte fel.

Akár a felhők a szélben

Úgy foszlanak szét érzéseim

A közöny jeges tengerében.

Elsüllyedtem, és itt ülök a fenéken

Hova nem jut le a fény, és nem

Talál rám senki sem.

Itt egymagam vagyok, és a

Csend az egyetlen társam.

Ő legalább nem hagy cserben a magányban.

Néha felnézek és kinyújtom a kezemet,

De nem jön senki és kezdem elveszteni hitemet.

Már túl régóta élek a mélyben

És a zord közönytől megfagyott a szívem.

Gerda háromszor is elolvasta a verset, mert annyira tetszett neki, és magára ismert benne. Noha nem követett semmilyen rímképletet, mivel az ismertetőben azt írta a felhasználó, hogy ez szabad vers, és hirtelen felindulásból írta, a lánynak így is elevenébe talált. Ő is gyakran érzett úgy, ahogyan az ismeretlen. De az illető gyanította, még nála is sokkal magányosabb lehet, hisz neki vannak barátai. Igazi barátai. Előtte csak Zsófi volt neki, de össze se lehetett hasonlítani az ő „barátságát” – pontosabban álbarátságát Ármináéval és Alexével. Ők voltak neki a kéz, mely utána nyúlt a mélybe. De nagyon is tudta, milyen ott lent lenni…

Gerda elolvasta a többi versét is – mind meg nem értettségről és magányról árulkodott. Szívébe keserűség markolt – szinte tapintotta az ismeretlen mély fájdalmát. Nagyon megsajnálta, és meg akarta vigasztalni. Valamiért azt érezte, hogy fiú lehet, bár ez nem derült ki a felhasználónevéből. Az illető stílusából vonta le a következtetést, de nem volt meggyőződve arról, hogy helytálló a konklúziója. Egész nap rajta törte a fejét, és este elhatározásra jutott. Ír neki! Lázasan gépelni kezdett:

Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül rád török, de megfogtak a verseid, különösen a legutóbb írt alkotásod. Tehetséges vagy, és nagyon átjöttek a soraid. Megértelek téged teljesen, én is gyakran érzem magamat magányosnak. Amit írtál az egyik versedben, hogy te ott élsz lent a mélyben, az igazán elevenembe talált. Bízom és biztos vagyok benne, hogy lesz valaki, aki érted nyúl… Talán én.

Az utolsó mondatot inkább kitörölte – nem akarta, hogy az illető nyomulósnak tartsa. Még odabiggyesztette a végére azt, amit a titokzatos ismeretlen: Üdv: egy sorstárs.

Remélte, hogy válaszol, mert meg akarta ismerni. De ha ilyen egyedül érzi magát, biztos szüksége van barátra, és ezért talán vissza fog írni; legalábbis szerette volna Gerda, ha így lesz.

Mivel egész nap csak otthon ücsörgött egyedül, és megunta a bezártságot, úgy döntött, sétára indul. Felhúzta a tornacipőjét, előhalászta a táskája mélyéről az MP3-lejátszóját, és útra kerekedett. A Pálosok felé vette irányát – az egy katolikus templom volt a Mecsek felé vezető kacskaringós úton. A magaslati utat hársfák szegélyezték, melyeknek kellemes illatát beszívta tüdejébe. Jobbra tőle a domboldalban családi házak húzódtak, tőle balra pedig társasházak és maga a város. Kellemes panoráma nyílt rá, de a keleti városrészt eltakarta a Havihegy. Bár viszonylag kevés olyan hely volt Pécsett, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Megállt, és elmerengett a kilátásban. A város fényei katlanként izzottak a sötét égbolt alatt, és legnagyobb sajnálatára a fényszennyeződés miatt alig lehetett látni egy-két csillagot. Felsóhajtott, majd továbbhaladt. Egy autó elszáguldott nagy sebességgel az úton, majd panaszos macskanyávogás hangja hasított a csendbe.

Gerda meglátott egy földön heverő testet, amire odasietett hozzá. Egy fekete színű macska volt az, aki keservesen nyávogott. Lába furcsa szögben állt – valószínűleg ráhajtott az ajtó. Mitévő legyen…? Összeszorult a szíve az állat szenvedésétől. Ekkor egy alak kilépett az egyik társasházból, majd leguggolt a lány mellé. Gerda döbbenten ismert rá: Olivér volt az!

- Mi történt? – kérdezte csendesen.

- Elcsapták… Mit tegyek vele?

- Hagyd ott. Már mindegy neki – pillantott rá a macskára, aki kínjában már nyávogni se tudott.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – háborodott fel Gerda. – Meg kell menteni! Túl fogja élni.

Olivér ekkor közelebb hajolt a jószághoz, és alaposan megvizsgálta.

- Hm. Talán – jegyezte meg némi bizonytalansággal a hangjában. Gerdának ez már elég volt.

- Be kell vinni ügyeletre!

Olivér csak biccentett.

- Csak… nincs pénzem – döbbent rá Gerda hirtelen. Kézben nem fogja egészen Kertvárosig cipelni az állatot, busz pedig ilyenkor nagyon ritkán jár. Az egyetlen megoldás a taxi, és azt is gyanította, hogy a jószág kezelése sem épp ingyenes…

- Nekem van. Egy pillanat – lépett be Olivér a házba. Gerdát meglepte a fiú előzékenysége – nem nézte ki belőle az effajta, önzetlen viselkedést.

- Tíz perc múlva itt a taxi – lépett ki Olivér, kezében egy törülközővel.   Leguggolt az állat mellé, és óvatosan ráfektette az anyagra. A karjába vette a macskát, aki sípolva kapkodta a levegőt. Gerda letérdelt melléjük, és végigsimított a jószág fején. Még kölyökmacska volt csupán.

- Szegény… - szólalt meg Gerda sajnálkozva.

Olivér nem mondott semmit, csak halkan felsóhajtott.

Az utuk zökkenőmentes volt, és este lévén kevesebb autó közlekedett, mint nappal, így hamar odaértek a rendelőhöz. Rögtön megcsapta orrukat a fertőtlenítő jellegzetes bűze, aminek a szagától Gerda viszolygott. Úgy tűnt, Olivér is, mert elfintorodott. Rajtuk kívül nem volt más bent, így bekopogtak az ajtón. Egy ötven év körüli, alacsony, bajszos férfi fogadta őket. Gerda elmondta, mi történt a macskával, amire az orvos kivette Olivér kezéből az állatot, és felfektette a fémasztalra.

- Még időben elhozták. Meg tudom menteni, sajnos azonban műteni kell.

Gerda rásandított Olivérre, aki némán biccentett.

- Tegye – jelentette ki szűkszavúan.

- Kis türelmüket kérném – mondta az orvos, amire kivonultak. Leültek a váróba egy hosszú, fehér padra, és üres tekintettel néztek maguk elé. A feszültséget szinte tapintani lehetett. Gerda úgy féltette az állatot, mintha a sajátja lenne.

- Remélem, túléli – jegyezte meg.

- Nem aggódnék annyira érte a helyedben. Tudod, a macskáknak kilenc élete van.

- De ki tudja, hányat használt el belőle.

- Nyugodj bele: túléli – nyomatékosította a fiú, és ránézett Gerdára. Tekintetében biztatás ült, és szeme most nem lobogott olyan jeges tűzzel, mint előtte. Majdhogynem barátságosan nézett a lányra, aki egy pillanatra elmerengett kék íriszében. Gerda kissé zavartan elfordította a fejét és felsóhajtott.

- Volt egy macskám… - szólalt meg a fiú minden átmenet nélkül.

- Milyen? – Gerdát meglepte, hogy Olivér beszélgetést kezdeményezett, de örült neki, hogy kezd egy picit megnyílni. Ráadásul magától. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet…

- Pont, mint ő. Rá emlékeztet.

- Mi lett vele? – tette fel a lány ezt az egyszerű kérdést. Olivér érdekesen reagált: keze ökölbe feszült, és lehajtotta a fejét. Gerda nem tudta, mi ütött belé, de megsajnálta a fiút. Bármi is az oka a viselkedésének, nem véletlenül reagált így. Habozva, félénken megérintette a fiú vállát, amire Olivér megdermedt, mint akihez még életében nem értek.

- Sa… sajnálom – motyogta a lány megsemmisülten, és azon nyomban elvette a kezét. Olivér szaggatottan felsóhajtott, de nem felelt. Mereven nézte a padlót, mintha lenne ott lent valami érdekes, de Gerda látta rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Szeretett volna segíteni rajta és megvigasztalni. De nem mert kezdeményezni, mert úgy érezte, Olivér megint csak eltaszítaná magától. Így hát némán, szívében egyre növekvő feszültséggel várt- izgult a kis állatért és szomorú volt a fiú miatt. Mindezeken túl ólmos fáradtság lett úrrá rajta, mely lassacskán kezdte eltompítani érzékeit. Mereven nézte a kutyás-macskás termékeket hirdető plakátokat, de szeme előtt kezdtek lassan összefolyni a képek. Laposakat pislogott, majd egy pillanatra minden elfeketedett előtte. Arra eszmélt, hogy feje Olivér vállán nyugszik. Megriadt és zavarba jött, ezért gyorsan elrebbent tőle.

- Bo… bocsánat – hebegte lángoló arccal. – Mennyit aludtam…?

- Jó fél órát – jegyezte meg Olivér közönyösen.

Gerda még mélyebben elpirult – ezek szerint ő fél órán keresztül a fiú vállának dőlve aludt… Csodálkozott azon, hogy Olivér nem lökte el magától vagy ébresztette fel.

Ekkor kilépett az orvos a rendelőből, amire felálltak.

- Sikeres volt a műtét, ám sokat kell pihennie. Egy hét múlva jöjjenek ellenőrzésre – mondta az orvos, és bement a rendelőbe. Gerda és Olivér követték. Az állat a műtőasztalon hevert, és bágyadtan nyitogatta a szemét. Testét kötés fedte, és kapott gallért. Az orvos a fiú elé tette a számlát, amire Olivér szó nélkül kifizette az összeget. Gerda kissé feszélyezve érezte magát, hisz ez az ő sara. Elhatározta, hogy valahogy meghálálja Olivérnek, mert gyanította, a fiú nem hagyná, hogy utólag kifizesse. Igaza is lett, miután felhozta neki a dolgot. A taxiban ültek, hazafelé tartottak.

- Szó sem lehet róla – jelentette ki Olivér kategorikusan, és ennyiben is maradtak.

Miután kiszálltak az autóból, Olivér megállt a lánnyal szemben.

- Mi legyen vele? – kérdezte, és kérdőn pillantott rá. A macska elkezdett ébredezni, és megpróbált felmászni Olivér vállára. Nem ment neki, ezért a fiú feltette.

- Tartsd csak meg – bólintott Gerda, és elmosolyodott. Nagyon aranyosnak találta a kettősüket.

- Á, ugyan, mihez kezdjek ezzel a kis szőrgombóccal? – pillantott a fiú az állatra, és elfojtott egy mosolyt, amikor a macska befészkelte magát a nyakába, és dorombolni kezdett.

- Azt hiszem, kedvel téged – nézett rájuk Gerda kedvesen.

- Hát, ha neked nem kell, és nem tudsz senkit, akinek kéne… Talán megtartom – simított végig a fiú az állat fekete bundáján.

- Hálás lenne érte.

- Utállak – mondta Olivér sztoikusan.

- Tudom – vigyorodott el a lány.

- Beviszem a macskát, utána hazakísérlek – közölte a fiú, és otthagyta a lányt. Gerda különösnek találta Olivér kedvességét, de arra gondolt, biztos csak hangulatember, és épp jókedve van. Az sok mindent megmagyarázna.

Gerda egyedül ácsingózott a sötétben, és elkezdett fel-alá járkálni. Hűvös volt kint, és ő elfelejtett pulóvert húzni. De nem akart szólni Olivérnek; hazáig kibírja. Különös érzés kerítette hatalmába, mintha figyelné valaki. Hátrasandított, és egy alakot vett észre. Magas volt, vékony, és kapucnis felsőt viselt. Gerda megrettent tőle, és ösztönösen a gázspray-éért nyúlt - mindig magánál hordta veszély esetére. Magában fohászkodott, hogy ne kelljen használnia. Amikor az alak közel ért hozzá, erősen megszorította a spray-t.

- Figyellek… - szólalt meg az idegen, és továbbállt.

Gerda lába földbe gyökerezett, és halálra rémült. Ekkor egy kezet érzett meg a vállán.

- Minden rendben? – lépett mellé Olivér. Gerda legszívesebben szorosan átölelte volna, de teljesen leblokkolt.

- Láttam… Az előbb láttam egy férfit. Azt mondta, figyel engem… – csuklott el a lány hangja.

Nem tudta mire vélni az imént történteket. Ki ez a fickó, miért figyeli, és mit akar tőle…? Senkivel nem volt elrendezetlen ügye, ellenségei sem akadtak, így végképp nem értette a dolgot.

- Befelé. Most – közölte Olivér ellentmondást nem tűrően, és a lakás felé terelte a lányt. Gerdát meglepte ez a határozottság, és némán követte a fiút.

- Elég volt a színjátékból – közölte Olivér, amint átlépték a küszöböt, és kulcsra zárta az ajtót. Gerda értetlenül, megszeppenten pislogott a fiúra.

- Milyen színjáték…?

Olivér hosszasan méregette a lányt, mintha megpróbálná kifürkészni a titkait, majd szó nélkül sarkon fordult, és a szobába ment. Gerda nem tudta mire vélni a viselkedését – bár Olivér viselkedésében egy ideje nem keresett értelmet. Utánament, majd tétován leült a fiú mellé az egyszemélyes fenyőágyra, amely sötétzöld plüsspléddel volt letakarva. Kicsi, de hangulatos szoba volt – a berendezés mindössze egy számítógépasztalból, ágyból, ruhás-és könyves szekrényből állt. Az olívaszínű falakon metalegyüttesek poszterei díszelegtek. A koszos ruhák, ételmaradékok és evőeszközök kitűnő kompozíciója sok posztmodern művészt megihletett volna, nem beszélve a furcsa, amorf agyagszobrocskákról és sírkő-darabkákról az asztalon és könyvespolcon. A sötétítőfüggöny el volt húzva, és Olivér nem kapcsolt villanyt, így nem sok fény szűrődött be a helyiségbe. A plafonon függő, kovácsoltvas csillárt az ezerkilencszázas évek elején is ódivatúnak minősítették volna, így Gerda nem volt meggyőződve arról, hogy működőképes. De beérte a félhomállyal.

- Te is közülük való vagy. Igaz?

- Te meg miről beszélsz? – Gerda egyre kevésbé értette a helyzetet.

- Átlátok rajtad! Azt gondoltad, ha elhiteted velem, hogy az alakot most láttad életedben először, nem fogok majd gyanút…?! Ostoba vagy, ha azt hiszed, bedőlök a kis színjátékodnak! – vágta hozzá Olivér. Gerda csak döbbenten tátogott.

- Erre nem tudsz mit mondani, mi? Tudom, hogy mindezt azért tetted, mert nem akartad, hogy megtudjam, összeszűröd velük a levet!

- Esküszöm, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz! – Gerda hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni.

- Nincs, nincs… Aha, én is ezt mondanám!

- Legalább azt áruld el, kik közé tartozom állítólagosan! Mert úgy tűnik, te jobban tudod, mint én.

- Jó kis trükk, de nem versz át! Azért jöttél a suliba, hogy figyelhess engem, mi? – Olivér vádlón nézett Gerdára, aki néhány másodpercig csak megrökönyödötten pislogott.

- Hát te nem vagy normális… – szaladt ki a száján, és hátrált pár lépést. Olivér ekkor közelebb lépett hozzá, és megfogta a csuklóját.

- Nem mész te sehová! Most, hogy végre rájöttem, ki vagy, azt hiszed, elengedlek?! – Ajka fenyegetően görbült felfelé. Szeme hideg volt és kifürkészhetetlen.

Gerda kissé megrettent, és megpróbált szabadulni, ám Olivér egyre erősebben szorította.

- Eressz!

- Nem - felelte halkan, jeges nyugalommal.

- Mit akarsz tenni velem…? – tette fel Gerda a kérdést félve.

- Először is elmondod, kik vagytok, és mi célból folytatattok hadjáratot ellenem?!

- Hogy feleljek olyan kérdésre, amiről fogalmam sincs?!

Olivér hosszasan méregette a lányt, majd lazított a szorításán.

- Bizonyíts! Bizonyítsd be, hogy nem tartozol közéjük!

- De hogyan?! – Gerda egyre reménytelenebbnek találta a helyzetet. Mégis mit vár tőle Olivér…?!

- Nem tudom. Bárhogy. Győzz meg!

- Elég nehéz meggyőzőnek lenni, ha közben szorítják a karodat…

Olivér szúrósan nézett Gerdára, majd eleresztette. Az ajtóhoz ment, és kulcsra zárta, majd megállt a lány előtt és keresztbefonta a karját.

- Hallgatlak.

Gerda tenyere izzadni kezdett Olivér kemény pillantásától és a ténytől: csapdába esett. Enyhe pánik fogta el és nagyot nyelt, de igyekezett tartani magát; próbálta azt mutatni a fiú előtt, hogy ura a helyzetnek. De érezte, hogy nem túl meggyőző.

- Szerinted szóba hoztam volna az alakot, ha közéjük tartozom? Miért buktattam volna le magunkat?

Olivér úgy tűnt, eltöprengett a lány szavain.

- Ez lehetett elterelés is…

- Figyelj… mi lenne, ha gyanúsítgatás helyett megpróbálnánk közösen kitalálni, mi lehet ez az egész? – sóhajtott fel türelmét vesztve Gerda. Bosszantotta, hogy Olivér ilyen makacs.

- Hogy szövetkezzek az ellenséggel?! Soha! – fordult el a fiú.

- Mi az érem ugyanazon oldalán állunk, még akkor is, ha te csak a másik felét látod. Fogalmam sincs, hogy győzzelek meg, de ha ellenségeskedsz, nem jutunk előbbre. Szeretném, hogy higgy nekem, de ahhoz az kell, hogy belásd: nem csak fekete és fehér létezik…

- Milyen érdekes, hogy ezt pont te mondod, aki szintén így gondolkozik! Te is ugyanolyan vagy mint én, csak te az ellenkezőjét állítod. Attól még, hogy valaki nem az ellenséged, nem következik belőle egyenesen arányosan az, hogy a barátod! És még te beszélsz feketéről és fehérről… - nevette ki Olivér gúnyosan Gerdát.

- Kiforgatod a szavaimat! – feszült ökölbe a lány keze. – Én nem állítottam olyasmit, hogy barátoknak kell lennünk… Csupán azt szeretném, hogy láss tovább az orrodnál!

Olivér konokul nézett Gerdára, majd megadóan felsóhajtott és leült az ágyra. A macska rögtön bekuporodott az ölébe.

- Hát jó. Tételezzük fel, hogy ugyanazon az oldalon állunk, és nem tartozol közéjük.

- Na végre... – fújta ki a levegőt Gerda megkönnyebbülten, és leült Olivér mellé.

- Mondom: tételezzük fel. Továbbra sem hiszek neked.

- Mit szólnál, ha fegyverszünet tartanánk? – nézett a lány várakozón Olivérre.

A fiú néhány másodpercnyi habozás után bólintott.

- Legyen. 

Comment Box is loading comments...

4. fejezet

Sziasztok!

Bocsi az egy nap késésért, de csak most tudtam sajnos hozni az új fejezetet. Ahogy írtam chaten, egy hétre nyaralni megyek, így folytatás csak utána várható. Remélem, addig megörvendeztettek pár kritikával, sokat számít és jólesik :3

Gerda bárhogy is törte a különös eseten a fejét, nem tudott rájönni az okára. Mindenféle meredek elképzelés megfordult a fejében – még az is, hogy egész egyszerűen megőrült. Az sok mindent megmagyarázna. Az interneten se talált semmi használható információt. Egész másnapját ennek kiderítésével töltötte, de végül feladta.

Este kíváncsiságból felnézett Facebookra – két üzenet várta. Az egyik Árminától, aki küldött neki egy számot, és azt írta, hogy mennyire várja már a másnapi strandolást. A másik Olivértől jött. Ez állt benne:

- Mutatni akarok valamit. Muszáj eljönnöd.

Gerda elcsodálkozott. Már megint mit akar tőle? Legutóbb is elhívta találkozni, erre meg lelépett… Szórakozik vele? De úgy döntött, belemegy, mert érdekelte, Olivér ezúttal mit talált ki. Bele akart látni a fejébe.

- Mit akarsz mutatni? – Egyelőre ennyit kérdezett.

Nem akarta, hogy a fiú azt higgye, majd’ összepisili magát izgalmában. Olivér fél órára rá felelt:

- Majd meglátod. Ott leszek érted holnap kettőkor.

- Holnap nem jó. Programom van – írta Gerda.

Noha nagyon kíváncsi volt, mit szeretne Olivér, de már meg volt beszélve a barátaival az időpont. Nagyon is jól tudta, milyen rettenetes érzés, ha lemondják a találkozót. Visszaemlékezett arra, mit élt át ilyenkor. Napokkal a találkozó előtt teljes izgalomban volt, és csak az járt a fejében, mennyire jó lesz, amikor újra látják egymást. Gyakran csak ez tartotta benne a lelket. Aztán az a megsemmisítő érzés, amikor barátnője közli, mintegy mellékesen, hogy ja, mégsem ér rá, mert Zsoltival megy pizzázni… De ő bolond módon elnézi neki, és bizakodik abban, hogy máskor nem így lesz. Hogy legközelebb tartja magát a megbeszélt időponthoz. De újra és újra csalódnia kell… Persze Zsófinak erről fogalma sem volt, bár egyszer eljátszotta vele is ezt, miután a lány harmadszorra mondta vissza a találkozót. Negyedszerre ő írt neki, de Gerda közölte, hogy most nem alkalmas. Zsófi azonnal felhívta, és szabályosan letámadta, hogy mi az, hogy nem ér rá, és neki most jó, mert Zsoltinak ügyeket kell intéznie, de másnap kirándulni mennek… És hogy ő ezt tartsa tiszteletben.

Gerda inkább kinyomta a telefont, még mielőtt valami durvát vágott volna a fejéhez. Igen, neki még nem volt pasija, az tény, de arra gondolt, ha lenne, semmiképp sem hanyagolná miatta a barátait. Ő, ha valakivel megbeszélt egy időpontot, sohasem mondta le, csak legvégső esetben. Például egyszer azért, mert nagymamája rosszul lett, és mentők vitték el. Szívrohama volt, de szerencsére túlélte.

Épp ezért, számára nem volt elfogadható indok a találkozó lemondására az, hogy „biciklizni megyek Zsoltival.”

- Ok – jött a közönyös válasz öt perc elteltével.

Gerda biztosra vette, hogy Olivér megsértődött.

- Holnapután viszont jó. Szintén kettő?

- Ok.

Gerda felsóhajtott, majd lecsukta a laptopját. Hamarosan nyugovóra tért, de előtte még jó ideig gondolkozott Olivéren. Próbálta kitalálni, mit akar vajon mutatni neki, de semmilyen következtetésre sem jutott.

Másnap, miután összepakolt, elindult.

Alex és Ármina ott várta őt a „Paraszton” – azaz, az autóbusz-állomáson. A pécsiek közül sokan – kimondva- kimondatlanul lenézték a falusiakat, és ez a mentalitás az ilyen megnevezésekben nyilvánult meg többek között. Szinte minden pécsi lakos lokálpatrióta is volt egyben.

Az orfűi strandra mentek, amely egy kis üdülőfalu volt Pécstől tizenhat kilométerre. Miután megérkezett a busz, jegyet váltottak, és felszálltak a járműre. Gerda Ármina mellé ült, Alex mögéjük.

- Készüljetek, lányok! Nem kegyelmezek! – könyökölt rá Alex az ülésre.

- Ne feledd, legutóbb is legyőztünk! – vigyorgott Ármina.

- Na, jó, de én sokkal jobban úszok!

- De mi szebbek, okosabbak és gonoszabbak vagyunk!

- Az utolsó kettőben én nem lennék olyan biztos! – kacagott a fiú.

- Majd meglátjuk, majd meglátjuk!

Gerda csak nevetett rajtuk – már most nagyon jól szórakozott. A buszút további része egymás hecceléséből és a táj bámulásából állt. Keskeny, kanyargós utak vezettek Orfűre az erdőn keresztül. Gerda nagyon szerette ezt a vidéket, és nem győzte inni a látványt.

Miután leszálltak, tíz perces sorban állás után végre bekerültek a strandra, és indultak a kabinokba átöltözni. Gerda végzett elsőnek, és kint megvárta a többieket. Hamarosan befutott Alex és Ármina is. A lány fekete bikinit, a fiú pedig combközépig érő, fehér-piros színű fürdőnadrágot húzott magára. Gerda akaratlanul is végigmérte Alexet, akinek igazán az előnyére vált a sport és az évek. Kockás hasa, izmos melle és széles válla magára vonta a legtöbb elhaladó nő tekintetét. Nem volt kigyúrva, mint a testépítők, de látszott rajta, hogy keményen sportolt. Ármina azt mondta, öt évig úszott, hét évig judózott és emellett rendszeresen biciklizett és futott.

Gerda látta, hogy barátnője is megbámulja Alexet, amire lopva elmosolyodott. Azt hinné azt ember, hogy az Alex-típusú hímegyedek hozzá vannak szokva a rivaldafényhez, ám a fiú zavartan beletúrt a hajába. Gerda ettől csak még édesebbnek találta, és ahogy elnézte, Ármina is. A lány láthatóan olvadozott magában – erre utalt ellágyult tekintete, és halk sóhaja.

Gerda észrevétlenül oldalba bökte, amire barátnője enyhén megrázta a fejét.

- Öhh… Csúszda? – kérdezte Ármina. Gerda és Alex bólintottak, és elindultak az óriási emelvény felé.

Ötször is lecsúsztak rajta, és utána a vízben maradtak. Alex váratlanul megfogta Árminát, és belevágta a vízbe. Barátnője prüszkölt, de közben rázta a nevetés.

- Héé, ez nem ér! – ugrott a nyakába, ám Alex lemerült a víz alá. Árminát ez váratlanul érte, és eleresztette.

- Mondtam én, hogy nem kegyelmezek! – nevetett a fiú.

Ármina és Gerda cinkosan összenéztek, és egyszerre támadtak rá. Közös erővel sikerült a fiút lenyomni a vízbe. Utána gyorsan elúsztak, ám Ármina nem volt olyan fürge, mint barátnője. Alex megragadta a vállánál fogva, és nevetve nekipréselte a medence falának.

- Megvagy! – kiáltotta diadalittasan, szélesen mosolyogva.

Ármina arcát elöntötte a pír, és ajka elnyílt. Hatalmasra nyílt őzikeszemekkel pislogott fel a fiúra.

Gerda lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni, és szurkolt magában. „Csókold meg, csókold meg!” – szorított Alexnek.

Ám a fiú nem úgy tűnt, mint akinek ezen járnak a gondolatai, mert felnevetett, majd összeborzolta Ármina haját.

- Kicsi húgom – mondta szeretetteljesen, és elúszott.

„Basszus, Alex!” – káromkodott magában Gerda. Neki teljesen egyértelmű volt, hogy barátnőjének mennyire tetszik a fiú, ám úgy tűnt, Alex még csak nem is sejti.

Ármina szomorúan, megtörten nézett a távolodó fiú után – a sírás határán állt. Gerda barátnője mellé lépett.

- Kicsi húgom… - ismételte Ármina a szavakat megsemmisülten. Gerda nem tudta, mivel vigasztalhatná meg. Mondja azt, hogy Alex nem így gondolta? Az hazugság lenne. Nagyon is úgy tűnt, Alex komolyan mondta, és jogosan, hisz úgy nőttek fel, mint a testvérek.

- Mióta? – kérdezte végül együtt érzően.

- Hét éve… - sóhajtott fel Ármina lemondóan.

- Ó, basszus… - ölelte meg barátnőjét. Rettenetesen sajnálta, hisz tudta, milyen kínzó a reménytelen szerelem. Ő ugyan csak egy évig volt plátóian beleesve az egyik általános iskolai osztálytársába, de ez idő alatt iszonyúan szenvedett. De ő legalább viszonylag hamar kiábrándult. De hét év sok idő, főleg úgy, hogy együtt élsz szerelmed tárgyával, és mindennap látod.

- Nem számít… Már megszoktam – motyogta a lány, és kimászott a medencéből. Gerda követte. Az egyik fa alatt foglaltak helyet, és beburkolóztak a törölközőjükbe.

- Mesélj – fordult Gerda barátnője felé. Ármina mélyet sóhajtott, és belekezdett.

- Tizenkét éves korom óta szeretem őt. Eleinte fel sem fogtam, mi ez az érzés, és tagadtam még önmagam előtt is. Hisz Alex a bátyám – még ha a fogadott is -, és nem helyes így éreznem iránta. De hiába küzdöttem, nem bírtam úgy nézni rá, mint a testvéremre. Gondosan titkoltam előtte, ami olyan jól sikerült, hogy néha még magamat is meggyőztem. Sejtelme sincs, mit érzek iránta, de talán jobb is így. Eddig semmi nem utalt arra, hogy ő is úgy érez, ahogy én. A húgának tart engem, és nekem meséli a szerelmi ügyeit. Eddig három lánnyal járt, akiket fel is hozott a lakásba. Ilyenkor inkább elmentem otthonról, mert nem akartam végighallgatni, ahogy… - csuklott el Ármina hangja. Kezét tördelte, és egészen kicsire húzta magát a törölköző alatt. Gerda ismét átölelte, és megsimogatta a haját.

Elszomorodott Ármina beszámolójától, teljesen együtt érzett vele.

- Mi van, ha ő is szeret téged, de szintén titkolja…? – találgatott a lány. Barátnője megrázta a fejét.

- Erre semmi esély. Ez az egész reménytelen… - sírta el magát. Gerda még szorosabban ölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát.

- Gondolom, azt hiába mondom, hogy próbáld meg elfelejteni, és más fiúk felé terelni a figyelmedet…

- Próbáltam. Összejöttem egy sráccal, hónapokig jártunk. Kedves volt, jóképű, figyelmes, minden lány álma, de… de… – vékonyodott el Ármina hangja.

- De nem Alex – fejezte be a mondatát Gerda.

Barátnője bólintott.

- Őt láttam benne, és mikor együtt voltunk, őt képzeltem a helyére… Nem akartam, önkéntelenül cselekedtem. És annyira hasonlított rá… A kék szeme, a szőke haja, a modora… De ő… nem Ő volt. Ezért szakítottam vele. Azóta nem jártam senkivel, és ennek közel két éve.

Gerda tanácstalan volt, hisz ő még akkora szerelmi tapasztalattal sem rendelkezett, mint Ármina. De azért megpróbált tanácsot adni.

- Talán… ha olyan fiúval járnál, aki egyáltalán nem hasonlít Alexre… Rossz látni, ahogy szenvedsz.

- Lehet, az lenne a legjobb, de hol ismerkedjek?

- Látod, ez egy jó kérdés… - töprengett Gerda. - Suliban esetleg? Vagy koncerteken? –Ármina azt mondta, szokott koncertekre járni, ha van valami jó buli.

- Tekintve, hogy a kommunikáció-szakosok kilencvenöt százaléka lány, és koncertekre nem azért megy az ember, hogy megtalálja élete párját, nem biztos, hogy olyan jó ötlet.

Gerda belátta, és biccentett.

- A társkeresőt meg inkább nem javaslom… Egyszer, még tizenhét évesen regisztráltam kíváncsiságból, de áhh… - legyintett Gerda.

- Gondolom, milyen alakok vannak fent…

- Az egyik srác még nem is nézett ki rosszul képen, és találkoztunk. Élőben viszont abszolút nem fogott meg, és nagyon erősködött, hogy menjek fel hozzá.

- És, felmentél? – vigyorgott Ármina.

- Jaj, hagyj már – lökte meg a vállát Gerda.

Nem volt az egyéjszakás kalandok híve, még egyszer sem volt benne része, de nem bánta, és hiányát se érezte.

- Mellesleg ott van az a lány… Hanna, Alex exe. Nagyon szerette őt, és félek, még most is…

- Annak ellenére, hogy megcsalta?

- Alex nagyon ragaszkodó-típus… A csaj meg jól kimagyarázta magát, és Alexnek megfordult a fejében, hogy visszafogadja… De lebeszéltem róla, és mondtam, ne csináljon hülyét magából. Alex nem ezt érdemli. Félre ne érts, nem a féltékenység szól belőlem, de eddig amilyen lányokkal járt… Ha már én nem lehetek az övé, akkor legalább járjon olyannal, aki méltó hozzá. Egy szavam se lenne, ha például veled jönne össze.

- Áh, nem, házinyúlra nem lövünk.

Gerda ugyan elismerte magában, hogy Alex ugyancsak helyes, de nem az a típusú srác volt, akit el tudott képzelni maga mellé. Mellesleg biztos volt benne, hogy Ármina nem venné jó néven, ha egyszer csak bejelentenék: járnak.

- Erről jut eszembe: mi újság Olivérrel?

- Egyre kevésbé tudok kiigazodni rajta… Képzeld, megint elhívott találkozni. Azt írta, muszáj vele mennem.

- Megmondom őszintén: nekem nem szimpi ez a srác. Ahogy legutóbb is a busz végébe viharzott… Meg amiket mesélsz róla… Mondd, hogy nem tetszik!

Gerda szeme kikerekedett.

- Hogy… mi? Dehogy tetszik! Bunkó, öntelt és arrogáns! – dohogott, és összefonta a karját maga előtt.

- Akkor miért találkozol vele mégis, ha így utálod? – somolygott barátnője.

- A… a köztünk lévő kapocs miatt. Meg akarom tudni, mi lehet az oka.

- Biztos csak erről van szó…? – mosolygott Ármina sokat sejtetően.

Gerda elpirult – maga sem értette, miért.

- Biztos! – vágta rá határozottan, de belül elbizonytalanodott.

Olivér olyan volt, amilyen, mégis… mégis vonzotta. Hogy csak a kapocs miatt-e… Nem tudta.

Itt az idő, hogy kiderítse!

~~*~~

Olivér pontban kettőkor csöngetett fel hozzájuk. Gerda már délben összekészült – nem akart mindent az utolsó pillanatra hagyni, ahogy szokta.

Annak ellenére, hogy kint legalább harminc fokot mutatott a hőmérő, a fiú hosszú, sötétkék farmernadrágot és fekete-szürke csíkos pulóvert viselt.

- Nem sülsz meg? – kérdezte Gerda, amire Olivér megvonta a vállát.

- Ha jót akarsz, tegyél el valami meleg ruhát.

- Hova viszel te engem? – pislogott kíváncsian Gerda.

- Már mondtam: majd meglátod.

- Hát jó… Egy pillanat.

A lány felszaladt a lakásba, majd előtúrt a szekrénye mélyéről egy lila pulóvert, rövidnadrágját pedig hosszúra cserélte.

Furdalta a kíváncsiság, Olivér vajon mit akar mutatni neki. Még azt is kinézte belőle, hogy a föld alá vezeti.

Sejtése beigazolódott, mikor a fiú benyitott a víztározó épületének a kapuján.

- Ez most… komoly? – hökkent meg Gerda. Erre egyáltalán nem számított. Mi a fenét akar vele Olivér… egy víztározóban?

- A mittomén’ minek keretében leeresztették a vizet a tározóból, és látogathatóvá tették pár napra. Véletlen erre jártam, és belógtam egy csoporttal együtt.

Gerda Olivér magyarázata ellenére se értette, miért hívta el ide.

- É…s? – nézett rá értetlenül, nagyokat pislogva.

- Milyen türelmetlen itt valaki! – Olivér ajkán különös mosoly bujkált – egyszerre gúnyos, egyszerre titokzatos.

A kis kupolaszerű, kőből épült építmény előtt emberek sorakoztak. Egy negyven év körüli hölgy ült a tározó bejáratánál, aki fehér színű bukósisakokat, és biztonsági mellényt osztogatott a lemenőknek. Amikor sorra kerültek, nekik is adott egyet. Felvették, majd beléptek a kék színű vasajtón. Gerda szíve összeszorult – nem igazán szívelte a bezárt helyeket. De nem akarta Olivér előtt mutatni félelmét. Arra gondolt, úgysem fogják rájuk zárni az ajtót. Ez megnyugtatta, és az is, hogy többen vannak.

Nyirkos, csúszós kőlépcsők vezettek le a mélybe, és minden lépéssel legalább két fokot hűlt a hőmérséklet. Gerda örült, hogy hallgatott Olivérre, és eltette a pulóverét. Már a bejáratnál felhúzta, de még így is kissé fázott. A világítást különböző színű hangulatlámpák szolgáltatták, melyek nem adtak túl nagy fényt, de azért lehetett látni valamicskét. Miután mindenki leért, az idegenvezető belekezdett a szövegébe – megtudták többek között, hogy ez Pécs legrégibb víztározója – közel százhúsz éves -, és egyébként csak szakemberek léphetnek be.

Gerda érdekesnek találta az elmondottakat, de Olivért úgy tűnt, nem köti le. Bár ő már másodszorra hallja. Egy alacsony mennyezetű terembe értek, mely földöntúli fényben úszott. A falon és a boltíves mennyezeten színüket váltogató fénycsíkok futottak át. Egészen különleges atmoszférája volt a helynek, mely egyszerre töltötte el Gerdát félelemmel és izgalommal.

Az idegenvezető és a csoport elindult kifelé, és a lány is ment utánuk, ám Olivér megragadta a karját. Jelentőségteljesen ránézett Gerdára, és a szájára tette a mutatóujját. Behúzta a sarokba, és egészen addig mozdulatlanul álltak, amíg elhaltak a léptek.

- Mit akarsz? – kérdezte suttogva a lány. Torkában dobogott a szíve – most, hogy kettesben voltak, még kevésbé tűnt barátságosnak a hely.

- Rituálisan feláldozni, mégis mit gondolsz… - morogta sötéten Olivér.

- Kinézem belőled - csúszott ki Gerda száján, amire a fiú gyilkos pillantást vetett rá, de szó nélkül hagyta a megjegyzést.

- Erre – indult el a fiú a kivilágított, alacsony mennyezetű alagúton.

A lány kíváncsian, ugyanakkor némi fenntartással követte. Lopva felnézett, és látta, hogy nem csukták rájuk az ajtót, amire némileg megkönnyebbült.

Lépteik visszhangot vertek, és Gerda érezte, hogy a víz beszivárog a vászoncipőjébe. Utólag bánta, hogy ezt vette fel, de nem tudhatta, hogy Olivér ide fogja cipelni.

Kisvártatva, néhány perc gyaloglás után a fiú jobbra fordult, egy folyosóra. Ezt nem világították úgy ki, mivel hivatalosan nem lehetett látogatni. Ki is írták, hogy idegeneknek tilos a bemenet, de ők fittyet hánytak rá. Legalábbis Olivér.

- Nem lesz ebből bajunk...? – kérdezte Gerda aggódva.

- Már jártam itt tegnapelőtt, és még mindig élek.

- Gondoltam, hogy nem azért nem lehet belépni, mert itt tartják fogva az emberevő sárkányokat… - próbált viccelődni a lány. Remélte, hogy Olivérnek tetszeni fog a felelete, ám a fiú szóra se méltatta.

- Mindjárt ott vagyunk – szólalt meg a fiú néhány perc múlva. Egy elágazáshoz értek, amire megtorpantak. Olivér megállt Gerdával szemben, és komoly arccal nézett rá.

- Amit most fogok mutatni, az hétpecsétes titok. Ha elmondod valakinek… - harapta el a mondatát.

Gerda nagyot nyelt, és megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. Csöppet sem tetszett neki ez az egész…

Már nem volt olyan biztos benne, hogy látni kívánja, és legszívesebben sarkon fordult volna. Érezte, hogy szíve szaporábban ver, és nehezebben veszi a levegőt – a kezdődő pánik előszele. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon. Olivér észrevette félelmét, és közelebb lépett hozzá.

- Minden rendben? – kérdezte magához képest meglepően gyengéden.

- I… igen – suttogta Gerda vékonyka hangon. Reszketett, és nem csak a hideg miatt. Menekülési kényszer fogta el, és hátrapillantott a válla felett.

- Akkor gyere.

Olivér balra fordult, majd jobbra, utána megint balra, és…

Gerdát a hatalmába kerítette a pánik – úgy érezte, a falak összenyomják. Alig kapott levegőt – tüdejét és szívét láthatatlan marok szorította. Arra gondolt, nincs menekvés, rájuk zárták az ajtót, eltévedtek, és itt fognak meghalni… Tudta mélyen belül, hogy mindez csak elméjének gonosz játéka, de egyre csak ezek a víziók peregtek lelki szemei előtt.

- Olivér, én… én félek – húzódott közelebb a fiúhoz önkéntelenül.

- Bírd ki még egy kicsit… - szólt, majd fél perc múlva megállt egy vasajtó előtt. - Meg is érkeztünk.

Lenyomta a kilincset, ám a zár nem engedelmeskedett keze nyomásának.

- Mi a…? – kezdte el rángatni a kilincset, amire az ajtó hangosan nyikorogva kitárult előttük.

Olivér elővett a nadrágja egyik zsebéből egy elemlámpát, és bevilágított. Intett a lány felé, amire Gerda minden maradék bátorságát összeszedve odalépett.

Belekapaszkodott az ajtókeretbe, és benézett. Mindenre számított – mindenféle borzalomra fel volt készülve, azonban semmi különöset nem látott. A kis, körülbelül kétszer két méteres helyiségben nem volt más, csak kapcsolók és egy rozsdás szelep.

- Mit kéne látnom? – vonta fel Gerda a szemöldökét.

- Hát nem ezt! – csapta be Olivér az ajtót, majd leroskadt a földre. A lány nem értette a viselkedését.

- Akkor mit, és mi ez az egész? Miért hoztál el ide…?! – Gerda kezdett kijönni a béketűréséből. Teljesen összezavarodott, és a sírás határán állt.

- Tegnapelőtt ugyanúgy leszakadtam a csoporttól, hogy felderítsem a helyet. Már régóta be akartam jutni ide, és végre kínálkozott rá alkalom. Így hát elindultam, és némi bolyongás után ráleltem erre az ajtóra. Kinyitottam, és… nem hittem a szememnek.

- Mit… mit láttál? – kérdezte Gerda reszkető hangon. Nem hitt semmi „paranormális” dologban, de akaratlanul is eszébe jutott a bevillanása a toronyról… Végigfutott gerincén a hideg.

- Egy különböző kacatokból kirakott labirintust, melyet fáklyák világítottak meg… Elindultam, ám nem jutottam sokáig, mert zsákutcába értem. Visszafordultam, és lent, a földön egy emberi koponyát vettem észre. Hallottam, hogy csikordul az ajtó, amire elkezdtem szaladni felé. Még épp időben kijutottam, mielőtt bezáródott volna.

Gerda megkövült Olivér beszámolójától. Ez meg hogyan lehetséges…? Labirintus a város alatt, és önzáródó ajtó…? Forgott vele a világ, ez már túl sok volt neki. A pánik újra elhatalmasodott rajta, és egy vágya volt csak: kijutni innen mielőbb!

Ebben az idegállapotban és annak tudatában, hogy ő is tapasztalt hasonló furcsaságot, lehetségesnek tűnt előtte Olivér története. De nem akart agyalni rajta. Most nem.

- Menjünk… Kérlek – cincogta.

Olivér némán biccentett, majd feltápászkodott. Sietős léptekkel elindultak – Gerda szorosan Olivér mellett haladt. Az egyik lámpa hirtelen kialudt, amire Gerda önkéntelenül megfogta a fiú kezét.

- Ne pánikolj már ennyire! Mindjárt kiérünk.

A lány legnagyobb meglepetésére Olivér nem taszította el magától, sőt, bátorítóan megszorította a kezét. Hálás volt neki, mert a fiú jelenléte megmagyarázhatatlan nyugalommal töltötte el. Ha nem lett volna ott vele, valószínűleg zokogva, fejetlen csirke módjára szaladgálna fel-alá. Gyűlölte a bezárt helyeket, mert egyszer kiskorában beszorult a liftbe. Fél óra múlva találtak csak rá, és még félórába telt, amíg kiszabadították. Ez a trauma nagyon megmaradt benne, és kihatott az életére. Azóta került minden szűk helyet, és még akkor sem szállt liftbe, ha a tizedikre kellett felmenni – inkább gyalogolt.

Hamarosan kiértek, és amikor Gerda kilépett a fényre, hatalmas megkönnyebbülést érzett.

- Na, végre… - sóhajtott fel, ám ekkor reszkető lábai megadták magukat, és a földre hanyatlott. Minden átmenet nélkül kitört belőle a sírás, és megállíthatatlanul peregtek a könnyei. A felszabadulás könnyei voltak ezek – határtalanul örült, hogy kikerültek a víztározóból.

Olivér reakciója megint csak meglepte – ugyanis a fiú leguggolt mellé, és félszeg mozdulattal a hátára tette a kezét. Összerezzent az érintésétől, de jólesett neki.

Ekkor odalépett hozzájuk a víztározó bejáratánál üldögélő hölgy.

- Mi történt? Hívjak mentőt?

- Ne… nem kell – hüppögte a lány.

- Klausztrofóbia – magyarázta Olivér.

- Aki klausztrofóbiás, ne menjen ilyen helyre - csóválta meg a fejét a hölgy. – Fiatalember, vigyázhatna jobban a barátnőjére!

- Ő nem a… - kezdett bele Olivér, ám a hölgy már faképnél hagyta őket.

- …barátnőm – fejezte be halkan. 

Következő fejezet

Comment Form is loading comments...

Gerda

Valahogy így képzeltem el Gerdát :) Ti hogy? Szerintetek ez a lány hasonlít rá? :)

3. fejezet

Attól a naptól kezdve sülve-főve együtt lógtak. Már háromszor találkoztak a héten, és megbeszélték, hogy hétvégén, Gerda utolsó vizsgája után elmennek közösen strandra – ő, Ármina és Alex. Mint a régi szép időkben.

Vizsga előtt egy nappal Gerda legnagyobb döbbenetére üzenetet kapott Olivértől Facebookon.

- Van jegyzeted?

Gerdának természetesen volt, hisz minden órára bejárt. Ellenben a fiú egyszer se tette tiszteletét. Megérdemelte volna, hogy ne segítsen rajta, főleg azok után, ahogy viselkedett vele. De ő túl jószívű volt. Emiatt a tulajdonsága miatt sokan kihasználták, de viszonzást már nem kapott érte cserébe. Nem várt, nem azért tette, önzetlenül segített, de azt nem szerette, ha kihasználják. Persze ő volt az ostoba, hogy hagyta magát – ahogy most is. Bár azóta megválogatta, kinek segít. Azt viszont nem tudta megindokolni, Olivérnek miért.

Jókor állsz neki tanulni… - jegyezte meg magában a lány. Legalább tíz percébe telt, amíg lefényképezte a fél év alatt összegyűlt, tekintélyes mennyiségű órai jegyzetet. Elolvasni is sok, nem ám megtanulni…! Ráadásul szóbeli, így esély sincs a puskázásra.

Átküldte neki a fényképeket, de nem fűzött hozzá semmi kommentárt. Öt perc múlva ennyit kapott válaszul:

- Kösz.

- Nagyon szívesen, máskor is! – morogta. Ezt a hálátlanságot! Soha többé nem fogok segíteni neki, azt várhatja! – dohogott magában. Ennél azért még tőle is több hálát várt volna.

Dühösen lecsapta a laptopját, és folytatta a tanulást.

Olivér volt az utolsó vizsgázó, így Gerdának meg kellett várnia a vizsgaszabályzat értelmében. Nehéz tételt húzott, és a tanár vagy negyed órán keresztül faggatta. Végül négyest adott neki. Ez volt Gerda egyetlen négyese, és nem örült neki túlzottan. A lány némán szorított magában a fiúnak. Aggódott érte, hogy egy szót sem fog tudni kinyögni, ám amikor Olivér magabiztosan belekezdett a feleletbe, leesett az álla – ahogyan a tanárnak is. A fiú egyszer sem nézett bele a jegyzetébe, és olyan dolgokat is belefoglalt a feleletébe, amik benne se voltak az átküldött anyagban. A tanár mindössze két dolgot kérdezett tőle, amikre kimerítően, és igen választékosan felelt. Úgy beszélt, mint egy nyelvészprofesszor, ami ugyancsak meglepte Gerdát. Hisz vele meglehetősen fukarkodott a szavakkal – két év alatt jó, ha öt mondatot váltottak egymással…

- Gratulálok a bravúros feleletéért! – biccentett elismerősen a tanár. Hogy mennél a…!

- Szóval átmentem? – kérdezte a fiú.

- Öné volt a legjobb felelet, mi az, hogy átment!

- Akkor ezek szerint… ötös? – kérdezte Olivér meglepetten.

- A legnagyobb ötös! Látszik, hogy készült, és hogy érdekli a téma, nem csak belenézett a jegyzetekbe… Viszont egyáltalán nem ismerős nekem órákról… Miért nem járt be?

Gerda majd’ megpukkadt mérgében. Még hogy készült…!

- Mert nem volt kedvem – rándította meg a vállát a fiú, azzal felállt a helyéről. – Viszontlátásra! -  A vállára vetette a táskáját, és kisietett a teremből. Gerda is elköszönt, és utána ment. Neki égett az arca a fiú helyett. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?

- Az őszinteség fontos, de… - kezdett bele bizonytalan hangon. Nem akart ítélkezni Olivér felett, de ez akaratlanul is kicsúszott a száján.

- Nem kérdeztem a véleményedet – morogta a fiú sötét tekintettel.

- Amúgy szívesen a jegyzeteket – villant meg Gerda szeme. Ne számíts arra, hogy megint segítsek…!

- Már írtam, hogy kösz – vonta meg a vállát. A lány inkább szó nélkül hagyta az undok választ. Nem elég, hogy segített neki, a fiú még bunkózik vele!

- Minek kérted el, ha ilyen jól tudtad?

- Olvasok. Szokásom. – Olivér ezt úgy mondta, mintha rajta kívül senki nem művelné magát.

- Képzeld, nekem is. – Gerdának kezdett egyre jobban elege lenni a fiú öntelt viselkedéséből.

- Aha. Nem látszik. Összekeverni a poeta doktust a poeta naturalissal…

- Tudom jól, melyik melyik! Csak izgultam, és összezavarodtam – fonta keresztbe Gerda a karját sértődötten maga előtt. Most komolyan őt cukkolja? A lány önérzetét sértette, hogy a fiú nulla tanulással röhögve ötöst kapott, ráadásul csak azért, mert átküldte neki a jegyzeteket!

- Én a tanár helyében hármast se adtam volna… - Gerdának most lett elege.

- Te most direkt bunkózol velem, vagy azért, mert belső indíttatásod van rá?! Mert ha az utóbbi, akkor javaslom, keress fel egy jó pszichológust!

- Kettőhöz is jártam. Megőrültek – felelte Olivér teljes közönnyel. Gerda nem lepődött meg, hogy a fiú pszichológushoz járt – inkább az lett volna a furcsa, ha nem.

- Nem csodálom! Én is megőrülök tőled! – gyorsította meg Gerda a lépteit. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Alapvetően nehezen lehetett kihozni a sodrából, de a fiú pillanatok alatt elérte nála, hogy a plafonon legyen.

- Biztosíthatlak, a helyzet kölcsönös – morogta a fiú az orra alatt.

- Csak azt tudnám, miért utálsz ennyire...!

A fiú néhány másodpernyi habozás után felelt:

- Nem utállak – jegyezte meg alig hallhatóan.

Gerdát meglepte – arra utalt a fiú eddigi viselkedése, hogy nem igazán szíveli őt. Bár igaz, az utálat és nem kedvelés között van különbség…

Az Ifjúság útján haladtak, a buszmegálló felé tartottak, amikor is valaki szó szerint ráugrott hátulról. Ijedtében összerezzent, és a szívéhez kapott. Barátnője, Ármina volt a „támadója”, aki mellett egy magas, kisportolt fiú állt.

- Sziaa! – vigyorgott a lány.

- A frászt hoztad rám! – dohogott Gerda. Nem haragudott barátnőjére egyáltalán, de nem szerette, ha ugrálnak rá. Ámina kiskorában is gyakran ijesztgette – úgy néz ki, nem szokott le róla.

- Alexszel megyünk kirándulni, velünk tartasz? – kérdezte a lány vidáman, azzal Olivérre tévedt a pillantása - … tartotok – fűzte hozzá.

Ám a fiúnak összeszűkült a szeme.

- Dolgom van – közölte jegesen.

- Izé… Ő itt Olivér, a csoporttárasam, Olivér, ők Ármina és Alex.

- Csodás – morogta a fiú ellenségesen. Nem úgy tűnt, mint aki barátkozni akar.

Közben megérkezett a busz, amire mindannyian felszálltak. Olivér rájuk se nézve elviharzott leghátra, és leült egy egyes ülésre. Kezét és lábát keresztbetette, és a fejére húzta a fejhallgatóját.

- Mi baja? – pislogott Ármina.

- Tudod… Ő az, akiről meséltem – legyintett Gerda.

- Á! Így már mindent értek. Nincs több kérdésem – hagyta helyben a lány, és hátradőlt.

Ők egy négyes ülésen foglaltak helyet a busz legelején. Ármina mellette ült, Alex velük szemben. Gerda kilenc éve látta utoljára a fiút, akit szintén alig ismert meg. Majd’ két méter magas volt, és arcán háromnapos borosta díszelgett. Búzaszőke tincsei szemébe hullottak, és vakítóan kék szeme barátságos fénnyel derengett. Fekete trikót és terepmintás rövidnadrágot viselt.

- Gerda! Úgy örülök, hogy újra látlak! – mosolygott rá a fiú.

- Én is örülök – mosolygott vissza a lány. -  Merre jártatok?

- A tanulmányi osztályon. Ez a barom kiiratkozott kommunikáció-szakról… - nézett rosszallóan Ármina a fiúra, aki csak vonogatta a vállát mentegetőzve.

- Hogyhogy? – csodálkozott Gerda.

- Megbuktam négy tantárgyból, és nem is érdekel – közölte nemtörődömül, és elsimított egy kósza tincset a homlokáról.

- Mit fogsz csinálni?

- Jövőre újrajelentkezem, csak tesi-szakra.

- Tesi tanár akar lenni – vigyorgott Ármina.

- Eredetileg is az akartam lenni, csak te gonosz módon rábeszéltél erre a hülyeségre – lökte meg a fiú a lábával a lány lábát. Ármina visszalökte.

- De hagytad magad!

- Ebben az is közrejátszott, hogy Hanna is odajárt. – Ahogy kimondta a nevet, egy pillanatra megvillant a szeme.

- Ha tudtam volna, hogy ő is kommunikáció-szakos, nem biztatlak… - sötétült el Ármina tekintete.

- Ha nem vagyok indiszkrét, ki az a Hanna? – érdeklődött Gerda udvariasan.

- Alex volt barátnője – válaszolt helyette Ármina. Keze enyhén ökölbe feszült, amiből a lány azt a következtetést vonta le, hogy nem szíveli túlzottan az imént említett lányt. Helyes volt Gerda sejtése, mert Ármina ezt motyogta az orra alatt: – Hülye ribanc…

- Megcsalt… - húzta el a száját a fiú.

- Pont téged? – kerekedett ki Gerda szeme. – Sajnálom…

Alex nagyon is jóképű fiú volt, olyannak tűnt, aki bármelyik lányt bármikor megkaphatja. Erre megcsalják…

- Áh, mindegy. Nem számít… Ennek már fél éve – legyintett a fiú könnyednek szánt mozdulattal. Szeme azonban szomorúságról árulkodott.

- Basszus, le kell szállnunk! – kapott hirtelen észbe Ármina. Még épp időben le tudtak ugrani a buszról, mielőtt az ajtó becsapódott mögöttük. Gerda látta a busz ablakából Olivért, aki üres tekintettel révedt a semmibe. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. A lelke mélyéig hatolt a fiú megtört pillantása, mely végtelen magányról árulkodott. Összeszorult a szíve.

A kórház térnél szálltak le, és átmentek a velük szemközti megállóba. Hamarosan jött is egy harmincötös, ami felvitte őket a TV-toronyhoz, azaz a hegy tetejére.

- Régi szép idők… - mosolygott Ármina nosztalgikusan, és elindultak az erdőbe.

- Mindig idehoztak minket kiskorunkban kirándulni – bólintott Gerda, és elmosolyodott, amikor felidézte magában a közös kirándulások emlékét.

- Kis betojik voltatok! – nevetett Alex.

- Naa, ezt kikérjük magunknak! – lökte meg Ármina a fiút.

- Azzal ijesztgettelek titeket, hogy élnek még a dinók, és csak arra várnak, hogy lakmározhassanak a húsotokból! Ti meg bevettétek, és sikítva szaladtatok az autóhoz.

- Azért az nem úgy volt ám! – öltött rá nyelvet Ármina.

- Egyszer még be is öltöztem, emlékeztek? Majd’ összepisiltétek magatokat félelmetekben!

- Azért ne túlozzunk!

- Jön a szöörny! – kacagott Alex, és a homlokához tette a kezét, szarvat formázva. Gerda felé szaladt, aki nevetve kitért az útjából. Újra gyereknek érezte magát, és önfeledten kacagott. A fiú utána Árminát vette üldözőbe. A lány gyorsan szaladt, de Alex hosszú lábaival szemben nem vehette fel a versenyt. A fiú elkapta őt hátulról, és jól megszorongatta.

- Hé, héé, eressz! – kapálózott vörös arccal, amire Alex megpördült vele.

- Az enyém vagy! Elkaptalak! Most már nem menekülsz! – nevetett.

Gerda személyében jött a segítség, aki a fiú mögé lopózott, és belecsípett a derekába. Alex azon nyomban eleresztette barátnőjét.

- Ezért kapsz! – kezdte el összevissza csiklandozni a lányt. Gerda kétrét görnyedt, és kezével védte magát.

- Ne, ne, neeh…! Hagyd abba! – röhögött.

- Szóval folytassam…? – csikálta tovább. Ám ekkor Ármina hátulról belecsimpaszkodott Alex nyakába.

- Megadom magam, megadom magam! – tette fel a fiú a kezét.

- Szóval belátod, hogy nincs esélyed ellenünk?

- Belátom, minden eddigi bűnömet szánom-bánom! Csak kérlek, ne bántsatok!

A lány ekkor leugrott róla, és huncut mosollyal átkarolta Gerda vállát.

- Mi legyen a nagyfiú büntetése? – mérte végig Alexet tettetett gonoszsággal.

- Hmm, nem is tudom… - simogatta meg Gerda az állát, és a fiúra sandított ravasz tekintettel.

- Ajjaj, ajjaj! Kezdek félni! Semmi jót nem jelent, ha két nő összefog!

- Bizony, hogy nem! Úgyhogy bölcsen teszed, hogy félsz! Így talán életben hagyunk. – Ármina ekkor Gerdához fordult, és jó hangosan megszólalt: - Csak kettőnk között: Alex kedvenc száma Fluor Tomitól a Mizu. Már alig várja, hogy előadhassa nekünk. Szegényt le akartam beszélni róla, de hát – hajthatatlan… - sóhajtott fel színpadiasan, és a fiúra nézett.

- Ezt még megbánod! – Alex próbált komolyságot erőltetni a hangjába, de természetesen csak tréfált.

- Jajj, bocsánat, nem akartalak kibeszélni! De ha már meghallottad, igazán elénekelhetnéd! Epedve várjuk, hogy halljuk csodás produkciódat!

- Én nem ragaszkodom hozzá – vigyorgott Gerda.

- Csitt! Még a végén elmegy a bátorsága.

- Az ám, félénk vagyok! – mosolygott teli szájjal Alex.

- Hihető! - bólogatott Gerda.

- Na, kezded?

- Hát rendben… Ti akartatok maradandó halláskárosodást szenvedni…

- Halljuk, halljuk! – biztatták a lányok kórusban.

- „Kicsi lány, ó, szia, helló, álljunk össze, mint két kicsi legó…” – zendített rá a fiú a dalra hamiskásan. Gerdát és Árminát rázta a nevetés, és a térdüket csapkodták. Alex egyre hangosabban és bátrabban folytatta, egészen belejött, amikor is egy idős házaspár jött velük szembe.

Összehúzott szemmel, rosszallóan mérték végig őket.

- Erkölcstelen banda! Kijönnek az erdőbe inni és hangoskodni!

- Hogy nem sül le a bőr a képükről! – ütötte meg a fülüket a párbeszéd.

Alex abbahagyta az artikulátlan óbégatást, majd így szólt:

- Pedig nem is ittunk!

Erre mindhármójukból kitört a nevetés.

- Gyere, Márta! – karolt bele az idős férfi a hölgybe, és elsiettek mellettük.

- Mi lenne, ha még innánk! – kacagott Ármina.

- Hoztam ám sört, ugye iszol velünk? - kérdezte Gerdától a fiú. A lány megrázta a fejét.

- Nem, köszönöm. Nem szeretem az alkoholt.

- Mi az, hogy nem? – támadta le Alex.

- Nem lehet mindenki olyan alkoholista, mint te – intette le Ármina, és megcsóválta a fejét.

- Hé, csak mert egyszer a detoxban kötöttem ki, nem azt jelenti, hogy alkoholista vagyok!

- Egyszer… - vonta fel a szemöldökét szkeptikusan a lány.

- Na jó, kétszer… De az elsőre nem emlékszem!

- Talán mert olyan részeg voltál, hogy azt se tudtad, mi a neved…?

- Mit is mondtam a mentőorvosnak?

- Azt már nem tudom pontosan, valami nagyon fura név volt. De meg voltál győződve róla, hogy így hívnak. Folyamatosan ezt hajtogattad, és hogy haza akarsz menni, holott otthon voltál.

Gerda enyhén összeráncolta a szemöldökét. Ugyan ő még sohasem rúgott be, de tudta, hogy alkohol befolyása alatt az ember mond és tesz furcsa dolgokat, de ez akkor is egy picit gyanús volt neki.

- Tényleg nem emlékszem… - vakarta meg a fiú a fejét. – De azóta visszafogom magam!

- Ha neked a hordó a mérték…

- Naa! – koccant Ármina vállának Alex. – Azért ne szerénykedj, te is tudsz ám inni!

- Lényegesen kevesebbet, mint egyesek – nyomta meg az utolsó szót.

Gerda szívből örült, hogy ilyen jól elvannak, de ő ehhez nem tudott hozzászólni. Mindig kimaradt az ivászatokból, nem mintha bánta volna. Amúgy se hívták.

Közben megérkeztek a Kis-Tubesre, ami egy fehér betonkilátót takart a domboldalon. Tulajdonképpen nem volt az, csak mindenki így hívta. A „kiülő” jobban illett rá. Két magas, lábtámlás fapadot betonoztak a sötétzöld korlát elé, honnan kitűnő panoráma nyílt a városra. Egy kis szűk út vezetett a kör alakú betonoromzatra. Odamentek, majd Alex fellépett a korlátra, és szétnézett. Gerda és Ármina követte példáját, bár ők a földön maradtak.

Gyönyörű, napfényes idő volt – a kék égen bárányfelhők vonultak át lustán. Alattuk az ékszeres dobozhoz hasonlatos város terült el, jobbra tőlük pedig a Mecsek lankái húzódtak.

- Az ott… A Horvát hegyek, látjátok? – kérdezte Alex, és délkeleti irányba mutatott.

Gerda és Ármina bólogattak Tiszta idő volt, így egész élesen kirajzolódott a hegyvonulat. Gerdát ámulattal töltötte el, hogy ilyen közel vannak a határhoz. Életében egyszer lépte át, amikor kiskorában a Plitvicei-tavaknál nyaralt a szüleivel. Nem nagyon maradt meg benne az üdülés, csak foszlányok, viszont a határ átlépésére tisztán emlékezett. Hatalmas szenzációként élte meg. A mai napig átjárta ugyanaz a különös, borzongató izgalom, ahányszor felidézte az emléket.

Elszakadni a szokott közegtől, és egy új „világba” csöppenni – ez jelentette számára a nagybetűs kalandot. Már nagyon hiányzott neki, hogy kimozduljon – még ha csak a Tubesre is. Ráadásul a barátaival együtt. Neki! Vannak barátai…! El sem merte hinni.

Határtalan boldogság áradt szét benne, és bágyadtan mosolygott.

- Hoztam pokrócot, üljünk le! – indítványozta Alex, és elindult. A két lány követte.

A fiú a köves-füves domboldalon terítette le a piros pokrócot, a kilátó mögé. Mind a hárman letelepedtek. Alex került középre, aki kitámasztotta magát hátul a kezével, és felnézett az égre. Ármina és Gerda is így tett. Jó pár percig nem szóltak egymáshoz, csak nézték az elvonuló felhőket. Gerdát határtalan nyugalom és megelégedés töltötte el. Úgy érezte – életében először – hogy megtalálta a helyét. Nagy szüksége volt barátokra, nagyobb, mint eddig bármikor. Zsófival való kapcsolata megviselte, és fájó űrt hagyott szívében. De Ármina és Alex barátsága betöltötte ezt a lyukat.

- Látjátok ott azt a felhőt? Olyan, mint egy kalapos nyúl! – mutatott Alex az egyik különös formájú felhő felé. Gerda mindjárt észrevette.

- Ó, tényleg! – mosolygott.

- Én nem látom…

- Ott! – mutatott a fiú nyomatékosabban a felhő irányába, de Ármina csak rázta a fejét.

Erre Alex odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.

- Ott – bökött a képződményre.

Barátnője arcán pír jelent meg.

- Látod már? – kérdezte a fiú, és rápillantott a lányra.

Ármina elrántotta a kezét, és haját zavartan eltűrte a füle mögül.

- I… igen – hebegte. Alex felnevetett, és játékosan összeborzolta a lány haját.

- Héé! – lapogatta le Ármina a tincseit.

Gerda figyelmét nem kerülte el a kis közjáték, de nem szólt semmit. Majd kifaggatja róla barátnőjét, ha kettesben lesznek.

Hirtelen eszébe jutott Olivér, maga sem értette, miért. Látta lelki szemei előtt, ahogy a szobájában kuporog az ágyon, térdét az álláig felhúzva, és sír. A kép elillant, és rajta megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalás lett úrrá. Mi volt ez a bevillanás…?

Nem tudott rájönni az okára. Akaratlanul is párhuzamot vont saját maga és Zsófi között. Ahányszor volt barátnője lemondta a találkozókat Zsolt miatt, mindig az volt az érzése, hogy a lánynak eszébe se jut, hogy ő közben milyen nyomorultul érzi magát. Most pedig lám, ugyanitt tart ő is… Megrázta a fejét.

Ez azért nem ugyanaz. Olivér nem a barátja, nincs hozzá semmi köze, nem tartozik érte felelősséggel…

Egyre kevésbé tudott kiigazodni önmagán.

- Mi a baj? – kérdezte Alex, és megérintette a könyökét. Gerda összerezzent.

- Ja, semmi… Csak… Nem haragszotok, ha most picit magatokra hagylak benneteket?

Ugyan Ármina és Alex nem szólaltak meg, de neki most egyedül kellett lennie pár percre. Járni egy kicsit, kiüríteni az elméjét.

- Vigyázz magadra! Fel ne faljon a mecseki vérnyúl! – nevetett a fiú. Ármina azonban aggódó pillantást vetett rá.

- Minden rendben? – kérdezte a lány.

- Persze! – felelte Gerda meggyőzőnek szánt hangon, azzal felállt.

Az erdő felé indult lassú léptekkel, és közben mélyeket lélegzett. Próbált semmire sem gondolni, de önkéntelenül is felvillant előtte Olivér. Persze nem hitte, hogy tényleg sír – nem tűnt valami érzelmes típusnak -, de valamiért megsajnálta.

Ahogy bandukolt, a fák között valami különösre lett figyelmes. A levegő hullámzott előtte, amire megdörzsölte öklével a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy kőből épült, borostyánnal befutott, égbe nyúló tornyot vett észre. Halványan derengett előtte, akár egy délibáb.

Rettenetesen megijedt, hisz a Mecseken nincs torony a Tubest és a TV-Toronyt leszámítva. De azok teljesen más irányban vannak, és nem így néznek ki…

Újra megdörzsölte a szemét, és nagyokat pislogott. A furcsa látomás szertefoszlott előtte, mintha ott se lett volna. Gerda földbe gyökerezett lábbal állt, és jó pár percen keresztül csak meredten nézte a fákat.

Hát ez meg mi volt…? 

Következő fejezet