Sziasztok! Bocsássatok meg, amiért ennyi ideje nem hoztam frisst, de majd' egész nyáron nem igazán voltam gépközelben, és utána meg elkezdődött a suli... De már kezdek belerázódni, és ezért továbbírtam, nem feledkeztem meg a történetről :)
Gerda másnap nem ment sehová – otthon ült és gondolkozott.
Vajon igazat mondott Olivér, és tényleg létezik az a labirintus? De ez hogyan
lehetséges, és ha őszinte is volt, akkor ő miért nem látta? Aztán eszébe jutott
a torony… Vajon a kettőnek van-e köze egymáshoz, vagy csak ugyanabban az
agybajban szenvednek mindketten? Az választ adna sok kérdésre.
Gerda lassan kezdett kételkedni saját épelméjűségében.
Szokásához híven este felnézett Facebookra, és legnagyobb döbbenetére egy üzenet
várta Olivértől. Egy zenét küldött neki, mely a The heart asks pleasure first címet viselte. Gerda kíváncsian
megnyitotta. Nagyon tetszett neki a lágy, szomorú zongorajáték, de
elkedvtelenedett tőle. Minden porcikáját átjárta a melankolikus dallam, és
lehunyt szemmel hallgatta.
Vajon miért küldte neki…? Kis gondolkodás után ő is küldött
Olivérnek egy számot – az October and
aprilt a The Rasmustól.
Már le akarta zárni a laptopját, amikor eszébe jutott az
írós-oldal. Felnézett rá, és látta, hogy jött egy kritikája a versére, amelyet
a magányról írt bő egy hónapja. Izgatottan megnyitotta.
Szia! Elvarázsolt a
versed, és teljesen hatalmába kerített. Pontosan tudom, mit érzel, és a képek,
melyeket használsz, nagyon jól kifejezik a mély magányt. Üdv: egy sorstárs.
Gerda nagyon örült a kritikának, el sem merte hinni, hogy
valakit ennyire megfogott a verse. Felkeltette az érdeklődését a felhasználó –
aki egyébként a „Winterhearted” nicknevet adta magának. Ráklikkelt az
adatlapjára, amiből nem tudott meg sok mindent, mert bemutatkozó gyanánt nem
írt semmit magáról. 2013. október 3-án regisztrált, és tíz publikált műve volt
– mind versek a hosszúságukból ítélve. Rákattintott a legfrissebbre, mely a
„Közöny” címet viselte, és 2014. június elsején töltötte fel.
Akár a felhők a
szélben
Úgy foszlanak szét
érzéseim
A közöny jeges
tengerében.
Elsüllyedtem, és itt
ülök a fenéken
Hova nem jut le a
fény, és nem
Talál rám senki sem.
Itt egymagam vagyok,
és a
Csend az egyetlen
társam.
Ő legalább nem hagy
cserben a magányban.
Néha felnézek és
kinyújtom a kezemet,
De nem jön senki és
kezdem elveszteni hitemet.
Már túl régóta élek a
mélyben
És a zord közönytől
megfagyott a szívem.
Gerda háromszor is elolvasta a verset, mert annyira tetszett
neki, és magára ismert benne. Noha nem követett semmilyen rímképletet, mivel az
ismertetőben azt írta a felhasználó, hogy ez szabad vers, és hirtelen
felindulásból írta, a lánynak így is elevenébe talált. Ő is gyakran érzett úgy,
ahogyan az ismeretlen. De az illető gyanította, még nála is sokkal magányosabb
lehet, hisz neki vannak barátai. Igazi barátai. Előtte csak Zsófi volt neki, de
össze se lehetett hasonlítani az ő „barátságát” – pontosabban álbarátságát
Ármináéval és Alexével. Ők voltak neki a kéz, mely utána nyúlt a mélybe. De
nagyon is tudta, milyen ott lent lenni…
Gerda elolvasta a többi versét is – mind meg nem értettségről
és magányról árulkodott. Szívébe keserűség markolt – szinte tapintotta az
ismeretlen mély fájdalmát. Nagyon megsajnálta, és meg akarta vigasztalni.
Valamiért azt érezte, hogy fiú lehet, bár ez nem derült ki a
felhasználónevéből. Az illető stílusából vonta le a következtetést, de nem volt
meggyőződve arról, hogy helytálló a konklúziója. Egész nap rajta törte a fejét,
és este elhatározásra jutott. Ír neki! Lázasan gépelni kezdett:
Szia! Ne haragudj,
hogy így ismeretlenül rád török, de megfogtak a verseid, különösen a legutóbb
írt alkotásod. Tehetséges vagy, és nagyon átjöttek a soraid. Megértelek téged teljesen,
én is gyakran érzem magamat magányosnak. Amit írtál az egyik versedben, hogy te
ott élsz lent a mélyben, az igazán elevenembe talált. Bízom és biztos vagyok
benne, hogy lesz valaki, aki érted nyúl… Talán én.
Az utolsó mondatot inkább kitörölte – nem akarta, hogy az
illető nyomulósnak tartsa. Még odabiggyesztette a végére azt, amit a titokzatos
ismeretlen: Üdv: egy sorstárs.
Remélte, hogy válaszol, mert meg akarta ismerni. De ha ilyen
egyedül érzi magát, biztos szüksége van barátra, és ezért talán vissza fog
írni; legalábbis szerette volna Gerda, ha így lesz.
Mivel egész nap csak otthon ücsörgött egyedül, és megunta a
bezártságot, úgy döntött, sétára indul. Felhúzta a tornacipőjét, előhalászta a
táskája mélyéről az MP3-lejátszóját, és útra kerekedett. A Pálosok felé vette
irányát – az egy katolikus templom volt a Mecsek felé vezető kacskaringós úton.
A magaslati utat hársfák szegélyezték, melyeknek kellemes illatát beszívta
tüdejébe. Jobbra tőle a domboldalban családi házak húzódtak, tőle balra pedig
társasházak és maga a város. Kellemes panoráma nyílt rá, de a keleti városrészt
eltakarta a Havihegy. Bár viszonylag kevés olyan hely volt Pécsett, ahonnan az
egész várost be lehetett látni. Megállt, és elmerengett a kilátásban. A város
fényei katlanként izzottak a sötét égbolt alatt, és legnagyobb sajnálatára a
fényszennyeződés miatt alig lehetett látni egy-két csillagot. Felsóhajtott,
majd továbbhaladt. Egy autó elszáguldott nagy sebességgel az úton, majd panaszos
macskanyávogás hangja hasított a csendbe.
Gerda meglátott egy földön heverő testet, amire odasietett
hozzá. Egy fekete színű macska volt az, aki keservesen nyávogott. Lába furcsa
szögben állt – valószínűleg ráhajtott az ajtó. Mitévő legyen…? Összeszorult a
szíve az állat szenvedésétől. Ekkor egy alak kilépett az egyik társasházból,
majd leguggolt a lány mellé. Gerda döbbenten ismert rá: Olivér volt az!
- Mi történt? – kérdezte csendesen.
- Elcsapták… Mit tegyek vele?
- Hagyd ott. Már mindegy neki – pillantott rá a macskára,
aki kínjában már nyávogni se tudott.
- Hogy mondhatsz ilyet?! – háborodott fel Gerda. – Meg kell
menteni! Túl fogja élni.
Olivér ekkor közelebb hajolt a jószághoz, és alaposan
megvizsgálta.
- Hm. Talán – jegyezte meg némi bizonytalansággal a
hangjában. Gerdának ez már elég volt.
- Be kell vinni ügyeletre!
Olivér csak biccentett.
- Csak… nincs pénzem – döbbent rá Gerda hirtelen. Kézben nem
fogja egészen Kertvárosig cipelni az állatot, busz pedig ilyenkor nagyon ritkán
jár. Az egyetlen megoldás a taxi, és azt is gyanította, hogy a jószág kezelése
sem épp ingyenes…
- Nekem van. Egy pillanat – lépett be Olivér a házba. Gerdát
meglepte a fiú előzékenysége – nem nézte ki belőle az effajta, önzetlen
viselkedést.
- Tíz perc múlva itt a taxi – lépett ki Olivér, kezében egy
törülközővel. Leguggolt az állat mellé, és óvatosan ráfektette
az anyagra. A karjába vette a macskát, aki sípolva kapkodta a levegőt. Gerda
letérdelt melléjük, és végigsimított a jószág fején. Még kölyökmacska volt
csupán.
- Szegény… - szólalt meg Gerda sajnálkozva.
Olivér nem mondott semmit, csak halkan felsóhajtott.
Az utuk zökkenőmentes volt, és este lévén kevesebb autó
közlekedett, mint nappal, így hamar odaértek a rendelőhöz. Rögtön megcsapta
orrukat a fertőtlenítő jellegzetes bűze, aminek a szagától Gerda viszolygott.
Úgy tűnt, Olivér is, mert elfintorodott. Rajtuk kívül nem volt más bent, így
bekopogtak az ajtón. Egy ötven év körüli, alacsony, bajszos férfi fogadta őket.
Gerda elmondta, mi történt a macskával, amire az orvos kivette Olivér kezéből
az állatot, és felfektette a fémasztalra.
- Még időben elhozták. Meg tudom menteni, sajnos azonban
műteni kell.
Gerda rásandított Olivérre, aki némán biccentett.
- Tegye – jelentette ki szűkszavúan.
- Kis türelmüket kérném – mondta az orvos, amire kivonultak.
Leültek a váróba egy hosszú, fehér padra, és üres tekintettel néztek maguk elé.
A feszültséget szinte tapintani lehetett. Gerda úgy féltette az állatot, mintha
a sajátja lenne.
- Remélem, túléli – jegyezte meg.
- Nem aggódnék annyira érte a helyedben. Tudod, a macskáknak
kilenc élete van.
- De ki tudja, hányat használt el belőle.
- Nyugodj bele: túléli – nyomatékosította a fiú, és ránézett
Gerdára. Tekintetében biztatás ült, és szeme most nem lobogott olyan jeges
tűzzel, mint előtte. Majdhogynem barátságosan nézett a lányra, aki egy
pillanatra elmerengett kék íriszében. Gerda kissé zavartan elfordította a fejét
és felsóhajtott.
- Volt egy macskám… - szólalt meg a fiú minden átmenet
nélkül.
- Milyen? – Gerdát meglepte, hogy Olivér beszélgetést
kezdeményezett, de örült neki, hogy kezd egy picit megnyílni. Ráadásul magától.
Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet…
- Pont, mint ő. Rá emlékeztet.
- Mi lett vele? – tette fel a lány ezt az egyszerű kérdést.
Olivér érdekesen reagált: keze ökölbe feszült, és lehajtotta a fejét. Gerda nem
tudta, mi ütött belé, de megsajnálta a fiút. Bármi is az oka a viselkedésének,
nem véletlenül reagált így. Habozva, félénken megérintette a fiú vállát, amire
Olivér megdermedt, mint akihez még életében nem értek.
- Sa… sajnálom – motyogta a lány megsemmisülten, és azon
nyomban elvette a kezét. Olivér szaggatottan felsóhajtott, de nem felelt.
Mereven nézte a padlót, mintha lenne ott lent valami érdekes, de Gerda látta
rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Szeretett volna segíteni rajta és
megvigasztalni. De nem mert kezdeményezni, mert úgy érezte, Olivér megint csak
eltaszítaná magától. Így hát némán, szívében egyre növekvő feszültséggel várt-
izgult a kis állatért és szomorú volt a fiú miatt. Mindezeken túl ólmos
fáradtság lett úrrá rajta, mely lassacskán kezdte eltompítani érzékeit. Mereven
nézte a kutyás-macskás termékeket hirdető plakátokat, de szeme előtt kezdtek
lassan összefolyni a képek. Laposakat pislogott, majd egy pillanatra minden elfeketedett
előtte. Arra eszmélt, hogy feje Olivér vállán nyugszik. Megriadt és zavarba
jött, ezért gyorsan elrebbent tőle.
- Bo… bocsánat – hebegte lángoló arccal. – Mennyit aludtam…?
- Jó fél órát – jegyezte meg Olivér közönyösen.
Gerda még mélyebben elpirult – ezek szerint ő fél órán keresztül
a fiú vállának dőlve aludt… Csodálkozott azon, hogy Olivér nem lökte el magától
vagy ébresztette fel.
Ekkor kilépett az orvos a rendelőből, amire felálltak.
- Sikeres volt a műtét, ám sokat kell pihennie. Egy hét múlva
jöjjenek ellenőrzésre – mondta az orvos, és bement a rendelőbe. Gerda és Olivér
követték. Az állat a műtőasztalon hevert, és bágyadtan nyitogatta a szemét.
Testét kötés fedte, és kapott gallért. Az orvos a fiú elé tette a számlát,
amire Olivér szó nélkül kifizette az összeget. Gerda kissé feszélyezve érezte
magát, hisz ez az ő sara. Elhatározta, hogy valahogy meghálálja Olivérnek, mert
gyanította, a fiú nem hagyná, hogy utólag kifizesse. Igaza is lett, miután
felhozta neki a dolgot. A taxiban ültek, hazafelé tartottak.
- Szó sem lehet róla – jelentette ki Olivér kategorikusan,
és ennyiben is maradtak.
Miután kiszálltak az autóból, Olivér megállt a lánnyal
szemben.
- Mi legyen vele? – kérdezte, és kérdőn pillantott rá. A
macska elkezdett ébredezni, és megpróbált felmászni Olivér vállára. Nem ment
neki, ezért a fiú feltette.
- Tartsd csak meg – bólintott Gerda, és elmosolyodott.
Nagyon aranyosnak találta a kettősüket.
- Á, ugyan, mihez kezdjek ezzel a kis szőrgombóccal? –
pillantott a fiú az állatra, és elfojtott egy mosolyt, amikor a macska befészkelte
magát a nyakába, és dorombolni kezdett.
- Azt hiszem, kedvel téged – nézett rájuk Gerda kedvesen.
- Hát, ha neked nem kell, és nem tudsz senkit, akinek kéne… Talán megtartom – simított végig a fiú
az állat fekete bundáján.
- Hálás lenne érte.
- Utállak – mondta Olivér sztoikusan.
- Tudom – vigyorodott el a lány.
- Beviszem a macskát, utána hazakísérlek – közölte a fiú, és
otthagyta a lányt. Gerda különösnek találta Olivér kedvességét, de arra
gondolt, biztos csak hangulatember, és épp jókedve van. Az sok mindent
megmagyarázna.
Gerda egyedül ácsingózott a sötétben, és elkezdett fel-alá
járkálni. Hűvös volt kint, és ő elfelejtett pulóvert húzni. De nem akart szólni
Olivérnek; hazáig kibírja. Különös érzés kerítette hatalmába, mintha figyelné
valaki. Hátrasandított, és egy alakot vett észre. Magas volt, vékony, és kapucnis
felsőt viselt. Gerda megrettent tőle, és ösztönösen a gázspray-éért nyúlt - mindig
magánál hordta veszély esetére. Magában fohászkodott, hogy ne kelljen használnia.
Amikor az alak közel ért hozzá, erősen megszorította a spray-t.
- Figyellek… - szólalt meg az idegen, és továbbállt.
Gerda lába földbe gyökerezett, és halálra rémült. Ekkor egy
kezet érzett meg a vállán.
- Minden rendben? – lépett mellé Olivér. Gerda
legszívesebben szorosan átölelte volna, de teljesen leblokkolt.
- Láttam… Az előbb láttam egy férfit. Azt mondta, figyel
engem… – csuklott el a lány hangja.
Nem tudta mire vélni az imént történteket. Ki ez a fickó, miért
figyeli, és mit akar tőle…? Senkivel nem volt elrendezetlen ügye, ellenségei
sem akadtak, így végképp nem értette a dolgot.
- Befelé. Most – közölte Olivér ellentmondást nem tűrően, és
a lakás felé terelte a lányt. Gerdát meglepte ez a határozottság, és némán követte
a fiút.
- Elég volt a színjátékból – közölte Olivér, amint átlépték
a küszöböt, és kulcsra zárta az ajtót. Gerda értetlenül, megszeppenten
pislogott a fiúra.
- Milyen színjáték…?
Olivér hosszasan méregette a lányt, mintha megpróbálná
kifürkészni a titkait, majd szó nélkül sarkon fordult, és a szobába ment. Gerda
nem tudta mire vélni a viselkedését – bár Olivér viselkedésében egy ideje nem
keresett értelmet. Utánament, majd tétován leült a fiú mellé az egyszemélyes
fenyőágyra, amely sötétzöld plüsspléddel volt letakarva. Kicsi, de hangulatos
szoba volt – a berendezés mindössze egy számítógépasztalból, ágyból, ruhás-és könyves
szekrényből állt. Az olívaszínű falakon metalegyüttesek poszterei díszelegtek.
A koszos ruhák, ételmaradékok és evőeszközök kitűnő kompozíciója sok
posztmodern művészt megihletett volna, nem beszélve a furcsa, amorf
agyagszobrocskákról és sírkő-darabkákról az asztalon és könyvespolcon. A
sötétítőfüggöny el volt húzva, és Olivér nem kapcsolt villanyt, így nem sok
fény szűrődött be a helyiségbe. A plafonon függő, kovácsoltvas csillárt az
ezerkilencszázas évek elején is ódivatúnak minősítették volna, így Gerda nem
volt meggyőződve arról, hogy működőképes. De beérte a félhomállyal.
- Te is közülük való vagy. Igaz?
- Te meg miről beszélsz? – Gerda egyre kevésbé értette a
helyzetet.
- Átlátok rajtad! Azt gondoltad, ha elhiteted velem, hogy az
alakot most láttad életedben először, nem fogok majd gyanút…?! Ostoba vagy, ha
azt hiszed, bedőlök a kis színjátékodnak! – vágta hozzá Olivér. Gerda csak
döbbenten tátogott.
- Erre nem tudsz mit mondani, mi? Tudom, hogy mindezt azért
tetted, mert nem akartad, hogy megtudjam, összeszűröd velük a levet!
- Esküszöm, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz! – Gerda
hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni.
- Nincs, nincs… Aha, én is ezt mondanám!
- Legalább azt áruld el, kik közé tartozom állítólagosan!
Mert úgy tűnik, te jobban tudod, mint én.
- Jó kis trükk, de nem versz át! Azért jöttél a suliba, hogy
figyelhess engem, mi? – Olivér vádlón nézett Gerdára, aki néhány másodpercig
csak megrökönyödötten pislogott.
- Hát te nem vagy normális… – szaladt ki a száján, és
hátrált pár lépést. Olivér ekkor közelebb lépett hozzá, és megfogta a csuklóját.
- Nem mész te sehová! Most, hogy végre rájöttem, ki vagy,
azt hiszed, elengedlek?! – Ajka fenyegetően görbült felfelé. Szeme hideg volt
és kifürkészhetetlen.
Gerda kissé megrettent, és megpróbált szabadulni, ám Olivér
egyre erősebben szorította.
- Eressz!
- Nem - felelte halkan, jeges nyugalommal.
- Mit akarsz tenni velem…? – tette fel Gerda a kérdést
félve.
- Először is elmondod, kik vagytok, és mi célból folytatattok
hadjáratot ellenem?!
- Hogy feleljek olyan kérdésre, amiről fogalmam sincs?!
Olivér hosszasan méregette a lányt, majd lazított a
szorításán.
- Bizonyíts! Bizonyítsd be, hogy nem tartozol közéjük!
- De hogyan?! – Gerda egyre reménytelenebbnek találta a
helyzetet. Mégis mit vár tőle Olivér…?!
- Nem tudom. Bárhogy. Győzz meg!
- Elég nehéz meggyőzőnek lenni, ha közben szorítják a
karodat…
Olivér szúrósan nézett Gerdára, majd eleresztette. Az
ajtóhoz ment, és kulcsra zárta, majd megállt a lány előtt és keresztbefonta a
karját.
- Hallgatlak.
Gerda tenyere izzadni kezdett Olivér kemény pillantásától és
a ténytől: csapdába esett. Enyhe pánik fogta el és nagyot nyelt, de igyekezett
tartani magát; próbálta azt mutatni a fiú előtt, hogy ura a helyzetnek. De
érezte, hogy nem túl meggyőző.
- Szerinted szóba hoztam volna az alakot, ha közéjük
tartozom? Miért buktattam volna le magunkat?
Olivér úgy tűnt, eltöprengett a lány szavain.
- Ez lehetett elterelés is…
- Figyelj… mi lenne, ha gyanúsítgatás helyett megpróbálnánk
közösen kitalálni, mi lehet ez az egész? – sóhajtott fel türelmét vesztve
Gerda. Bosszantotta, hogy Olivér ilyen makacs.
- Hogy szövetkezzek az ellenséggel?! Soha! – fordult el a
fiú.
- Mi az érem ugyanazon oldalán állunk, még akkor is, ha te
csak a másik felét látod. Fogalmam sincs, hogy győzzelek meg, de ha
ellenségeskedsz, nem jutunk előbbre. Szeretném, hogy higgy nekem, de ahhoz az
kell, hogy belásd: nem csak fekete és fehér létezik…
- Milyen érdekes, hogy ezt pont te mondod, aki szintén így
gondolkozik! Te is ugyanolyan vagy mint én, csak te az ellenkezőjét állítod.
Attól még, hogy valaki nem az ellenséged, nem következik belőle egyenesen
arányosan az, hogy a barátod! És még te beszélsz feketéről és fehérről… -
nevette ki Olivér gúnyosan Gerdát.
- Kiforgatod a szavaimat! – feszült ökölbe a lány keze. – Én
nem állítottam olyasmit, hogy barátoknak kell lennünk… Csupán azt szeretném,
hogy láss tovább az orrodnál!
Olivér konokul nézett Gerdára, majd megadóan felsóhajtott és
leült az ágyra. A macska rögtön bekuporodott az ölébe.
- Hát jó. Tételezzük fel, hogy ugyanazon az oldalon állunk,
és nem tartozol közéjük.
- Na végre... – fújta ki a levegőt Gerda megkönnyebbülten,
és leült Olivér mellé.
- Mondom: tételezzük
fel. Továbbra sem hiszek neked.
- Mit szólnál, ha fegyverszünet tartanánk? – nézett a lány
várakozón Olivérre.
A fiú néhány másodpercnyi habozás után bólintott.
- Legyen.
Comments
No one has commented yet. Be the first!