5. fejezet

Sziasztok! Bocsássatok meg, amiért ennyi ideje nem hoztam frisst, de majd' egész nyáron nem igazán voltam gépközelben, és utána meg elkezdődött a suli... De már kezdek belerázódni, és ezért továbbírtam, nem feledkeztem meg a történetről :) 

Gerda másnap nem ment sehová – otthon ült és gondolkozott. Vajon igazat mondott Olivér, és tényleg létezik az a labirintus? De ez hogyan lehetséges, és ha őszinte is volt, akkor ő miért nem látta? Aztán eszébe jutott a torony… Vajon a kettőnek van-e köze egymáshoz, vagy csak ugyanabban az agybajban szenvednek mindketten? Az választ adna sok kérdésre.

Gerda lassan kezdett kételkedni saját épelméjűségében. Szokásához híven este felnézett Facebookra, és legnagyobb döbbenetére egy üzenet várta Olivértől. Egy zenét küldött neki, mely a The heart asks pleasure first címet viselte. Gerda kíváncsian megnyitotta. Nagyon tetszett neki a lágy, szomorú zongorajáték, de elkedvtelenedett tőle. Minden porcikáját átjárta a melankolikus dallam, és lehunyt szemmel hallgatta.

Vajon miért küldte neki…? Kis gondolkodás után ő is küldött Olivérnek egy számot – az October and aprilt a The Rasmustól.

Már le akarta zárni a laptopját, amikor eszébe jutott az írós-oldal. Felnézett rá, és látta, hogy jött egy kritikája a versére, amelyet a magányról írt bő egy hónapja. Izgatottan megnyitotta.

Szia! Elvarázsolt a versed, és teljesen hatalmába kerített. Pontosan tudom, mit érzel, és a képek, melyeket használsz, nagyon jól kifejezik a mély magányt. Üdv: egy sorstárs.

Gerda nagyon örült a kritikának, el sem merte hinni, hogy valakit ennyire megfogott a verse. Felkeltette az érdeklődését a felhasználó – aki egyébként a „Winterhearted” nicknevet adta magának. Ráklikkelt az adatlapjára, amiből nem tudott meg sok mindent, mert bemutatkozó gyanánt nem írt semmit magáról. 2013. október 3-án regisztrált, és tíz publikált műve volt – mind versek a hosszúságukból ítélve. Rákattintott a legfrissebbre, mely a „Közöny” címet viselte, és 2014. június elsején töltötte fel.

Akár a felhők a szélben

Úgy foszlanak szét érzéseim

A közöny jeges tengerében.

Elsüllyedtem, és itt ülök a fenéken

Hova nem jut le a fény, és nem

Talál rám senki sem.

Itt egymagam vagyok, és a

Csend az egyetlen társam.

Ő legalább nem hagy cserben a magányban.

Néha felnézek és kinyújtom a kezemet,

De nem jön senki és kezdem elveszteni hitemet.

Már túl régóta élek a mélyben

És a zord közönytől megfagyott a szívem.

Gerda háromszor is elolvasta a verset, mert annyira tetszett neki, és magára ismert benne. Noha nem követett semmilyen rímképletet, mivel az ismertetőben azt írta a felhasználó, hogy ez szabad vers, és hirtelen felindulásból írta, a lánynak így is elevenébe talált. Ő is gyakran érzett úgy, ahogyan az ismeretlen. De az illető gyanította, még nála is sokkal magányosabb lehet, hisz neki vannak barátai. Igazi barátai. Előtte csak Zsófi volt neki, de össze se lehetett hasonlítani az ő „barátságát” – pontosabban álbarátságát Ármináéval és Alexével. Ők voltak neki a kéz, mely utána nyúlt a mélybe. De nagyon is tudta, milyen ott lent lenni…

Gerda elolvasta a többi versét is – mind meg nem értettségről és magányról árulkodott. Szívébe keserűség markolt – szinte tapintotta az ismeretlen mély fájdalmát. Nagyon megsajnálta, és meg akarta vigasztalni. Valamiért azt érezte, hogy fiú lehet, bár ez nem derült ki a felhasználónevéből. Az illető stílusából vonta le a következtetést, de nem volt meggyőződve arról, hogy helytálló a konklúziója. Egész nap rajta törte a fejét, és este elhatározásra jutott. Ír neki! Lázasan gépelni kezdett:

Szia! Ne haragudj, hogy így ismeretlenül rád török, de megfogtak a verseid, különösen a legutóbb írt alkotásod. Tehetséges vagy, és nagyon átjöttek a soraid. Megértelek téged teljesen, én is gyakran érzem magamat magányosnak. Amit írtál az egyik versedben, hogy te ott élsz lent a mélyben, az igazán elevenembe talált. Bízom és biztos vagyok benne, hogy lesz valaki, aki érted nyúl… Talán én.

Az utolsó mondatot inkább kitörölte – nem akarta, hogy az illető nyomulósnak tartsa. Még odabiggyesztette a végére azt, amit a titokzatos ismeretlen: Üdv: egy sorstárs.

Remélte, hogy válaszol, mert meg akarta ismerni. De ha ilyen egyedül érzi magát, biztos szüksége van barátra, és ezért talán vissza fog írni; legalábbis szerette volna Gerda, ha így lesz.

Mivel egész nap csak otthon ücsörgött egyedül, és megunta a bezártságot, úgy döntött, sétára indul. Felhúzta a tornacipőjét, előhalászta a táskája mélyéről az MP3-lejátszóját, és útra kerekedett. A Pálosok felé vette irányát – az egy katolikus templom volt a Mecsek felé vezető kacskaringós úton. A magaslati utat hársfák szegélyezték, melyeknek kellemes illatát beszívta tüdejébe. Jobbra tőle a domboldalban családi házak húzódtak, tőle balra pedig társasházak és maga a város. Kellemes panoráma nyílt rá, de a keleti városrészt eltakarta a Havihegy. Bár viszonylag kevés olyan hely volt Pécsett, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Megállt, és elmerengett a kilátásban. A város fényei katlanként izzottak a sötét égbolt alatt, és legnagyobb sajnálatára a fényszennyeződés miatt alig lehetett látni egy-két csillagot. Felsóhajtott, majd továbbhaladt. Egy autó elszáguldott nagy sebességgel az úton, majd panaszos macskanyávogás hangja hasított a csendbe.

Gerda meglátott egy földön heverő testet, amire odasietett hozzá. Egy fekete színű macska volt az, aki keservesen nyávogott. Lába furcsa szögben állt – valószínűleg ráhajtott az ajtó. Mitévő legyen…? Összeszorult a szíve az állat szenvedésétől. Ekkor egy alak kilépett az egyik társasházból, majd leguggolt a lány mellé. Gerda döbbenten ismert rá: Olivér volt az!

- Mi történt? – kérdezte csendesen.

- Elcsapták… Mit tegyek vele?

- Hagyd ott. Már mindegy neki – pillantott rá a macskára, aki kínjában már nyávogni se tudott.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – háborodott fel Gerda. – Meg kell menteni! Túl fogja élni.

Olivér ekkor közelebb hajolt a jószághoz, és alaposan megvizsgálta.

- Hm. Talán – jegyezte meg némi bizonytalansággal a hangjában. Gerdának ez már elég volt.

- Be kell vinni ügyeletre!

Olivér csak biccentett.

- Csak… nincs pénzem – döbbent rá Gerda hirtelen. Kézben nem fogja egészen Kertvárosig cipelni az állatot, busz pedig ilyenkor nagyon ritkán jár. Az egyetlen megoldás a taxi, és azt is gyanította, hogy a jószág kezelése sem épp ingyenes…

- Nekem van. Egy pillanat – lépett be Olivér a házba. Gerdát meglepte a fiú előzékenysége – nem nézte ki belőle az effajta, önzetlen viselkedést.

- Tíz perc múlva itt a taxi – lépett ki Olivér, kezében egy törülközővel.   Leguggolt az állat mellé, és óvatosan ráfektette az anyagra. A karjába vette a macskát, aki sípolva kapkodta a levegőt. Gerda letérdelt melléjük, és végigsimított a jószág fején. Még kölyökmacska volt csupán.

- Szegény… - szólalt meg Gerda sajnálkozva.

Olivér nem mondott semmit, csak halkan felsóhajtott.

Az utuk zökkenőmentes volt, és este lévén kevesebb autó közlekedett, mint nappal, így hamar odaértek a rendelőhöz. Rögtön megcsapta orrukat a fertőtlenítő jellegzetes bűze, aminek a szagától Gerda viszolygott. Úgy tűnt, Olivér is, mert elfintorodott. Rajtuk kívül nem volt más bent, így bekopogtak az ajtón. Egy ötven év körüli, alacsony, bajszos férfi fogadta őket. Gerda elmondta, mi történt a macskával, amire az orvos kivette Olivér kezéből az állatot, és felfektette a fémasztalra.

- Még időben elhozták. Meg tudom menteni, sajnos azonban műteni kell.

Gerda rásandított Olivérre, aki némán biccentett.

- Tegye – jelentette ki szűkszavúan.

- Kis türelmüket kérném – mondta az orvos, amire kivonultak. Leültek a váróba egy hosszú, fehér padra, és üres tekintettel néztek maguk elé. A feszültséget szinte tapintani lehetett. Gerda úgy féltette az állatot, mintha a sajátja lenne.

- Remélem, túléli – jegyezte meg.

- Nem aggódnék annyira érte a helyedben. Tudod, a macskáknak kilenc élete van.

- De ki tudja, hányat használt el belőle.

- Nyugodj bele: túléli – nyomatékosította a fiú, és ránézett Gerdára. Tekintetében biztatás ült, és szeme most nem lobogott olyan jeges tűzzel, mint előtte. Majdhogynem barátságosan nézett a lányra, aki egy pillanatra elmerengett kék íriszében. Gerda kissé zavartan elfordította a fejét és felsóhajtott.

- Volt egy macskám… - szólalt meg a fiú minden átmenet nélkül.

- Milyen? – Gerdát meglepte, hogy Olivér beszélgetést kezdeményezett, de örült neki, hogy kezd egy picit megnyílni. Ráadásul magától. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet…

- Pont, mint ő. Rá emlékeztet.

- Mi lett vele? – tette fel a lány ezt az egyszerű kérdést. Olivér érdekesen reagált: keze ökölbe feszült, és lehajtotta a fejét. Gerda nem tudta, mi ütött belé, de megsajnálta a fiút. Bármi is az oka a viselkedésének, nem véletlenül reagált így. Habozva, félénken megérintette a fiú vállát, amire Olivér megdermedt, mint akihez még életében nem értek.

- Sa… sajnálom – motyogta a lány megsemmisülten, és azon nyomban elvette a kezét. Olivér szaggatottan felsóhajtott, de nem felelt. Mereven nézte a padlót, mintha lenne ott lent valami érdekes, de Gerda látta rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Szeretett volna segíteni rajta és megvigasztalni. De nem mert kezdeményezni, mert úgy érezte, Olivér megint csak eltaszítaná magától. Így hát némán, szívében egyre növekvő feszültséggel várt- izgult a kis állatért és szomorú volt a fiú miatt. Mindezeken túl ólmos fáradtság lett úrrá rajta, mely lassacskán kezdte eltompítani érzékeit. Mereven nézte a kutyás-macskás termékeket hirdető plakátokat, de szeme előtt kezdtek lassan összefolyni a képek. Laposakat pislogott, majd egy pillanatra minden elfeketedett előtte. Arra eszmélt, hogy feje Olivér vállán nyugszik. Megriadt és zavarba jött, ezért gyorsan elrebbent tőle.

- Bo… bocsánat – hebegte lángoló arccal. – Mennyit aludtam…?

- Jó fél órát – jegyezte meg Olivér közönyösen.

Gerda még mélyebben elpirult – ezek szerint ő fél órán keresztül a fiú vállának dőlve aludt… Csodálkozott azon, hogy Olivér nem lökte el magától vagy ébresztette fel.

Ekkor kilépett az orvos a rendelőből, amire felálltak.

- Sikeres volt a műtét, ám sokat kell pihennie. Egy hét múlva jöjjenek ellenőrzésre – mondta az orvos, és bement a rendelőbe. Gerda és Olivér követték. Az állat a műtőasztalon hevert, és bágyadtan nyitogatta a szemét. Testét kötés fedte, és kapott gallért. Az orvos a fiú elé tette a számlát, amire Olivér szó nélkül kifizette az összeget. Gerda kissé feszélyezve érezte magát, hisz ez az ő sara. Elhatározta, hogy valahogy meghálálja Olivérnek, mert gyanította, a fiú nem hagyná, hogy utólag kifizesse. Igaza is lett, miután felhozta neki a dolgot. A taxiban ültek, hazafelé tartottak.

- Szó sem lehet róla – jelentette ki Olivér kategorikusan, és ennyiben is maradtak.

Miután kiszálltak az autóból, Olivér megállt a lánnyal szemben.

- Mi legyen vele? – kérdezte, és kérdőn pillantott rá. A macska elkezdett ébredezni, és megpróbált felmászni Olivér vállára. Nem ment neki, ezért a fiú feltette.

- Tartsd csak meg – bólintott Gerda, és elmosolyodott. Nagyon aranyosnak találta a kettősüket.

- Á, ugyan, mihez kezdjek ezzel a kis szőrgombóccal? – pillantott a fiú az állatra, és elfojtott egy mosolyt, amikor a macska befészkelte magát a nyakába, és dorombolni kezdett.

- Azt hiszem, kedvel téged – nézett rájuk Gerda kedvesen.

- Hát, ha neked nem kell, és nem tudsz senkit, akinek kéne… Talán megtartom – simított végig a fiú az állat fekete bundáján.

- Hálás lenne érte.

- Utállak – mondta Olivér sztoikusan.

- Tudom – vigyorodott el a lány.

- Beviszem a macskát, utána hazakísérlek – közölte a fiú, és otthagyta a lányt. Gerda különösnek találta Olivér kedvességét, de arra gondolt, biztos csak hangulatember, és épp jókedve van. Az sok mindent megmagyarázna.

Gerda egyedül ácsingózott a sötétben, és elkezdett fel-alá járkálni. Hűvös volt kint, és ő elfelejtett pulóvert húzni. De nem akart szólni Olivérnek; hazáig kibírja. Különös érzés kerítette hatalmába, mintha figyelné valaki. Hátrasandított, és egy alakot vett észre. Magas volt, vékony, és kapucnis felsőt viselt. Gerda megrettent tőle, és ösztönösen a gázspray-éért nyúlt - mindig magánál hordta veszély esetére. Magában fohászkodott, hogy ne kelljen használnia. Amikor az alak közel ért hozzá, erősen megszorította a spray-t.

- Figyellek… - szólalt meg az idegen, és továbbállt.

Gerda lába földbe gyökerezett, és halálra rémült. Ekkor egy kezet érzett meg a vállán.

- Minden rendben? – lépett mellé Olivér. Gerda legszívesebben szorosan átölelte volna, de teljesen leblokkolt.

- Láttam… Az előbb láttam egy férfit. Azt mondta, figyel engem… – csuklott el a lány hangja.

Nem tudta mire vélni az imént történteket. Ki ez a fickó, miért figyeli, és mit akar tőle…? Senkivel nem volt elrendezetlen ügye, ellenségei sem akadtak, így végképp nem értette a dolgot.

- Befelé. Most – közölte Olivér ellentmondást nem tűrően, és a lakás felé terelte a lányt. Gerdát meglepte ez a határozottság, és némán követte a fiút.

- Elég volt a színjátékból – közölte Olivér, amint átlépték a küszöböt, és kulcsra zárta az ajtót. Gerda értetlenül, megszeppenten pislogott a fiúra.

- Milyen színjáték…?

Olivér hosszasan méregette a lányt, mintha megpróbálná kifürkészni a titkait, majd szó nélkül sarkon fordult, és a szobába ment. Gerda nem tudta mire vélni a viselkedését – bár Olivér viselkedésében egy ideje nem keresett értelmet. Utánament, majd tétován leült a fiú mellé az egyszemélyes fenyőágyra, amely sötétzöld plüsspléddel volt letakarva. Kicsi, de hangulatos szoba volt – a berendezés mindössze egy számítógépasztalból, ágyból, ruhás-és könyves szekrényből állt. Az olívaszínű falakon metalegyüttesek poszterei díszelegtek. A koszos ruhák, ételmaradékok és evőeszközök kitűnő kompozíciója sok posztmodern művészt megihletett volna, nem beszélve a furcsa, amorf agyagszobrocskákról és sírkő-darabkákról az asztalon és könyvespolcon. A sötétítőfüggöny el volt húzva, és Olivér nem kapcsolt villanyt, így nem sok fény szűrődött be a helyiségbe. A plafonon függő, kovácsoltvas csillárt az ezerkilencszázas évek elején is ódivatúnak minősítették volna, így Gerda nem volt meggyőződve arról, hogy működőképes. De beérte a félhomállyal.

- Te is közülük való vagy. Igaz?

- Te meg miről beszélsz? – Gerda egyre kevésbé értette a helyzetet.

- Átlátok rajtad! Azt gondoltad, ha elhiteted velem, hogy az alakot most láttad életedben először, nem fogok majd gyanút…?! Ostoba vagy, ha azt hiszed, bedőlök a kis színjátékodnak! – vágta hozzá Olivér. Gerda csak döbbenten tátogott.

- Erre nem tudsz mit mondani, mi? Tudom, hogy mindezt azért tetted, mert nem akartad, hogy megtudjam, összeszűröd velük a levet!

- Esküszöm, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz! – Gerda hangja kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni.

- Nincs, nincs… Aha, én is ezt mondanám!

- Legalább azt áruld el, kik közé tartozom állítólagosan! Mert úgy tűnik, te jobban tudod, mint én.

- Jó kis trükk, de nem versz át! Azért jöttél a suliba, hogy figyelhess engem, mi? – Olivér vádlón nézett Gerdára, aki néhány másodpercig csak megrökönyödötten pislogott.

- Hát te nem vagy normális… – szaladt ki a száján, és hátrált pár lépést. Olivér ekkor közelebb lépett hozzá, és megfogta a csuklóját.

- Nem mész te sehová! Most, hogy végre rájöttem, ki vagy, azt hiszed, elengedlek?! – Ajka fenyegetően görbült felfelé. Szeme hideg volt és kifürkészhetetlen.

Gerda kissé megrettent, és megpróbált szabadulni, ám Olivér egyre erősebben szorította.

- Eressz!

- Nem - felelte halkan, jeges nyugalommal.

- Mit akarsz tenni velem…? – tette fel Gerda a kérdést félve.

- Először is elmondod, kik vagytok, és mi célból folytatattok hadjáratot ellenem?!

- Hogy feleljek olyan kérdésre, amiről fogalmam sincs?!

Olivér hosszasan méregette a lányt, majd lazított a szorításán.

- Bizonyíts! Bizonyítsd be, hogy nem tartozol közéjük!

- De hogyan?! – Gerda egyre reménytelenebbnek találta a helyzetet. Mégis mit vár tőle Olivér…?!

- Nem tudom. Bárhogy. Győzz meg!

- Elég nehéz meggyőzőnek lenni, ha közben szorítják a karodat…

Olivér szúrósan nézett Gerdára, majd eleresztette. Az ajtóhoz ment, és kulcsra zárta, majd megállt a lány előtt és keresztbefonta a karját.

- Hallgatlak.

Gerda tenyere izzadni kezdett Olivér kemény pillantásától és a ténytől: csapdába esett. Enyhe pánik fogta el és nagyot nyelt, de igyekezett tartani magát; próbálta azt mutatni a fiú előtt, hogy ura a helyzetnek. De érezte, hogy nem túl meggyőző.

- Szerinted szóba hoztam volna az alakot, ha közéjük tartozom? Miért buktattam volna le magunkat?

Olivér úgy tűnt, eltöprengett a lány szavain.

- Ez lehetett elterelés is…

- Figyelj… mi lenne, ha gyanúsítgatás helyett megpróbálnánk közösen kitalálni, mi lehet ez az egész? – sóhajtott fel türelmét vesztve Gerda. Bosszantotta, hogy Olivér ilyen makacs.

- Hogy szövetkezzek az ellenséggel?! Soha! – fordult el a fiú.

- Mi az érem ugyanazon oldalán állunk, még akkor is, ha te csak a másik felét látod. Fogalmam sincs, hogy győzzelek meg, de ha ellenségeskedsz, nem jutunk előbbre. Szeretném, hogy higgy nekem, de ahhoz az kell, hogy belásd: nem csak fekete és fehér létezik…

- Milyen érdekes, hogy ezt pont te mondod, aki szintén így gondolkozik! Te is ugyanolyan vagy mint én, csak te az ellenkezőjét állítod. Attól még, hogy valaki nem az ellenséged, nem következik belőle egyenesen arányosan az, hogy a barátod! És még te beszélsz feketéről és fehérről… - nevette ki Olivér gúnyosan Gerdát.

- Kiforgatod a szavaimat! – feszült ökölbe a lány keze. – Én nem állítottam olyasmit, hogy barátoknak kell lennünk… Csupán azt szeretném, hogy láss tovább az orrodnál!

Olivér konokul nézett Gerdára, majd megadóan felsóhajtott és leült az ágyra. A macska rögtön bekuporodott az ölébe.

- Hát jó. Tételezzük fel, hogy ugyanazon az oldalon állunk, és nem tartozol közéjük.

- Na végre... – fújta ki a levegőt Gerda megkönnyebbülten, és leült Olivér mellé.

- Mondom: tételezzük fel. Továbbra sem hiszek neked.

- Mit szólnál, ha fegyverszünet tartanánk? – nézett a lány várakozón Olivérre.

A fiú néhány másodpercnyi habozás után bólintott.

- Legyen. 

Comment Box is loading comments...