Olivér a hátsó padsorban ült Gerdától nem messze. Épp egy
unalmas szociolingvisztika óra kellős közepén voltak. A fiú arcán dacos
kifejezés ült, és unottan bámult kifelé a nyitott ablakon. Fejét öklével
támasztotta, és időnként elfojtott egy ásítást. Szokásához híven megint késett,
ő ért be utoljára a terembe.
Gerda tekintete elidőzött rajta. Jóformán semmit se tudott a
fiúról a nevén kívül. Másokhoz sohasem szólt önszántából, és ha kérdezték, csak
tőmondatokban felelt.
Gerda már régóta figyelte a fiút, és valami miatt ösztönösen
szimpatizált vele. Ő sem tartozott a legnépszerűbbek közé, és ezért valamilyen
szinten közösséget érzett vele. Ahányszor meglátta, különös érzése támadt, mely
egyszerre volt szívet melengető, fájdalmas és nyugtalanító. Olivér puszta
jelenléte is felzaklatta, és tudni akarta az okát.
Miért van ilyen hatással rá, holott nem is ismeri? Még csak
nem is beszélgettek soha, csupán futólag köszöntek egymásnak a folyosón. A fiú
ilyenkor soha nem nézett rá, fejét a padlóra szegezte, és nagy léptekkel
elviharzott mellette.
Olivér észrevette, hogy a lány őt bámulja, és felé fordult.
Gerda egészen megrendült a fiú különös tekintetétől. Másokra közönnyel vegyes
megvetéssel nézett, már ha egyáltalán ránézett valakire, de rá egészen máshogy.
Összeráncolt szemöldökkel, tűnődve, mintha csak próbálná kitalálni a
gondolatait.
Gerda is rá akart jönni, mi jár a fiú fejében. Miért nem
szól senkihez? Miért vonzza őt úgy? Miért érzi azt, hogy ők ketten ismerik
egymást…?
Olivér elfordította a fejét, amire a lány újra a jegyzeteibe
temetkezett. Halvány pír jelent meg az arcán, és az óra további részében nem
igazán tudott figyelni a tanár szavaira. Az a furcsa tekintet beleégett, és
egyre csak a fiú kék szemét látta maga előtt. A csontja velejéig hatolt nézése,
és bárhogy is próbálkozott, nem bírt másra gondolni.
Miután véget ért az előadás, Olivér elsőként hagyta el a
termet. Gerda legszívesebben utánament volna, de büszkesége nem engedte. Nem
fog senki után szaladni!
Így hát komótosan elpakolta a dolgait, és ráérősen kisétált
a teremből. Legnagyobb döbbenetére azonban a fiú ott állt az ajtó mellett,
hanyagul a falhoz dőlve. Csak nem őt várja…?
Amikor meglátta őt, kiegyenesedett, és egyenesen Gerdára
nézett. A lány megborzongott a fiú jeges tekintetétől.
- Beszélnünk kell – közölte Olivér kertelés nélkül,
tárgyilagosan. A lánynak kikerekedett a szeme, hisz a fiú még soha, egyszer sem
szólt hozzá. Vajon mit akar tőle? Bárhogy is törte rajta a fejét, nem tudott
rájönni az okára. Elképzelése sem volt, mi vihette rá a fiút két év után arra,
hogy megszólítsa.
Olivér, meg sem várva a meghökkent lány válaszát, sarkon
fordult, és nagy léptekkel elindult.
Gerda egy pillanatig habozott, majd követte. Nem tudta mire
vélni a fiú indítványozását, mindenesetre érdekelte, mit akar tőle. Egyre különösebbnek
találta Olivért.
Cipőjük visszhangot vert az üres, kivilágítatlan folyosón.
Reggel még sütött a nap, de délutánra beborult, bár az eső nem eredt el. Gerda
két-három lépéssel le volt maradva Olivér mögött, mert a fiú akkorákat lépett,
hogy nem bírta tartani az iramot. Szürke, kapucnis pulóvert viselt, fekete haja
felborzolódott a tarkójánál. Kissé mereven járt – karját szorosan a teste
mellett tartotta. Kettesével szelte a lépcsőket, de lent bevárta Gerdát.
Végigmentek egy rövid, hirdetésekkel telezsúfolt folyosón, melynek végén egy
ajtó várta őket. Olivér kinyitotta, és előreengedte a lányt. Gerda meglepődött
az előzékenységén.
- Köszönöm – motyogta halkan.
A fiú azonban szóra sem méltatta.
Felmentek a kőlépcsőn, ahonnan több út is vezetett. Előre, a
parkolóba, balra, az egyetem díszes kapuja felé, és jobbra felfelé, ahol egy
kis arborétum terült el. Az egyetemhez tartozott, de bárki szabadon
látogathatta. Arrafelé vették irányukat. Az út kis kavicsokkal volt felszórva,
és különféle, ritka növények szegélyezték. A fákon színes madarak trilláztak,
és tenyérnyi méretű virágok nőttek. A levegő párás volt, és a fákat olyan sűrűn
telepítették, hogy lombkoronájuk eltakarta az eget. Emiatt és a borús idő miatt
félhomály uralkodott.
Gerdát ez egyáltalán nem zavarta, és nem töltötte el
nyugtalansággal, sőt, ellenkezőleg: kifejezetten tetszett neki. Megvolt az
arborétum bája és hangulata. Néha csak sétálgatott egyedül órák után, a
gondolataiba temetkezve.
Olivér helyet foglalt az egyik padon, amire Gerda követte
példáját. Feszélyezve érezte magát a fiú jelenlétében – még csak rá se mert
pillantani. Keze a térdén nyugodott, és idegesen piszkálta az ujjait.
Tekintetét a földre szegezte, és minden idegszála megfeszült.
- Ki vagy te? – tette fel a fiú a kérdést.
Gerda értetlenül nézett rá. Mindenre számított, csak erre
nem.
- Ezt meg… hogy érted? – kérdezett vissza döbbenten. Nem
értette, miért akarja tudni, és hogy Olivér pontosan milyen választ is vár
tőle.
- Ki vagy? – ismételte meg Olivér a kérdést ellentmondást
nem tűrően. Arca komoly volt és kifürkészhetetlen.
- A… nevem Bánhidi Gerda, tizenkilenc éves vagyok, és… - kezdett
bele a lány bizonytalanul. Bár gyanította, a fiút nem ez érdekli. Igaza is
lett, mivel Olivér türelmetlenül félbeszakította:
- Nem erre vagyok kíváncsi – rázta meg a fejét. Gerda
töprengve fürkészte az arcát – rá akart jönni arra, mi vihette rá a fiút a
kérdésre. Mire kíváncsi…? Ám Olivér arca nem árult el semmit. Arcizma sem
rezdült, tekintete sem rebbent. Olyan volt, akár egy élő szobor.
- Akkor mire? – A lány végképp összezavarodott.
Tanácstalanul tárta szét a karját, és nagyokat pislogott.
- Két éve vagyunk csoporttársak, és ez alatt a két év alatt
egy szót sem váltottunk egymással. Mégis, ahányszor meglátlak, különös érzésem
támad. Van valami nagyon furcsa benned, de nem tudom, mi. Rá szeretnék jönni!
A lány körül forgott a világ – valósággal megszédült a fiú
szavaitól.
- Én is pontosan ugyanezt érzem veled kapcsolatban, és én is
tudni akarom, miért van ez.
Olivér úgy tűnt meghökken a lány válaszától – legalábbis
erre engedett következtetni a testbeszéde. Szoborálarca lehullt, szeme
kikerekedett, és testével a lány felé fordult. Jó néhány másodpercig csak
meredt rá, mintha próbálná kifürkészni a titkait.
- Ha rájössz, szólj – közölte hűvösen, azzal felállt a
padról, és távozott.
Gerda még jó ideig ült ott, a gondolataiba mélyedve.
Vajon hogyhogy ő is ugyanazt érzi, amit ő? Mi lehet ez a
különös kapocs közöttük? Talán előző élet…? Gerda nem igazán hitt ilyesmiben,
legalábbis eddig nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. De most megfordult a
fejében. Ha erről van szó, kik lehettek egymásnak, és mit követhettek el,
amiért ebben az életben az a sorsuk, hogy újra kellett találkozniuk? Valamit
helyre kell hozniuk? Vagy egészen másról van szó…?
A lánynak egymást kergették a gondolatok a fejében. Nem
tudott egyik kérdésre sem felelni, ami bosszantotta. Tudni akarta a
válaszokat…!
~~*~~
A lány az elkövetkező napokat főként tanulással töltötte - készült
a vizsgáira. Azt akarta, hogy kapjon ösztöndíjat, és ezért törekedett a jó
jegyekre. Az egyetem honlapját böngészve megakadt a szeme egy hirdetésen. Egy
tánctanfolyamot reklámoztak kedvezményes áron az egyetem tanulóinak. Régi álma
volt, hogy megtanuljon táncolni, de nem akadt ezidáig partnere. Szomorúan
felsóhajtott – most sincs senki, aki eljönne vele. A csoporttársai nagy része
lány, a fiúkkal pedig nem sok szót váltott eddig. Csalódottan elkönyvelte
magában, hogy soha nem fog megtanulni táncolni. Új oldalt nyitott böngészőjében,
és elindított egy számot. Within Temptationtől a Memoriest. Félhangosan dúdolta
a lassú, érzelmes dallamot, és elmerengett. Gondolatai minduntalan visszatértek
Olivérhez. Nem tudta kiverni a fejéből a fiút. Egyre csak rajta tűnődött, hogy
vajon hogyhogy ő is pontosan ugyanazt érzi vele kapcsolatban, amit ő? Ezt igen
különösnek találta. Hirtelen jött sugallatra beírta a fiú nevét Facebookra.
Dobott ki találatot, és némi habozás után megjelölte ismerősként.
A fiúnak nem volt profilképe, és a nemén kívül nem adott meg
más információt magáról. Az üzenőfalára se írt ki semmit. Gerda nem lepődött
meg, hisz Olivér nem épp a nyílt, barátkozó természetéről volt híres. Mindössze
tíz ismerőse volt.
Meghallgatott még egy számot, majd lekapcsolta a laptopját,
és bebújt az ágyába. Egyedül élt, egy kis másfél szobás albérletben. Vidékről költözött
Pécsre, a barátnőjével együtt, aki sikeresen bepasizott, vele ellentétben. Már
össze is költöztek fél év járás után, így ő egyedül maradt. Szülei fizették
neki a rezsit, de persze eljárt dolgozni iskola mellett, amikor akadt munka.
Barátnője azóta, amióta összejött Zsolttal, nem kereste őt. Néha-néha, úgy
havonta eszébe jutott, és ráírt Facebookon. Gerda eleinte próbálkozott, elhívta
találkozgatni, de Zsófi minduntalan visszautasította bokros teendőire
hivatkozva. Olyan is előfordult, hogy megbeszéltek egy időpontot, de barátnője
elfelejtette, és nem ment el. Gerdának nem volt más barátnője rajta kívül,
ezért volt ilyen toleráns Zsófi viselkedésével szemben. A lány ezt jól tudta,
és gyakran kihasználta monopol helyzetét. De örökké ő sem tűrhet!
Elhatározta, hogy másnap felhívja, és megint megkísérli
elhívni találkozni. Tisztázni szerette volna vele a dolgokat. Meg akarta
menteni a barátságukat, mert Zsófit közel öt éve ismerte, és Zsolt előtt
mindent együtt csináltak, mindent tudtak egymásról, és csak néha kaptak hajba, akkor
is semmiségeken. Persze Gerda megértette, hogy barátnője most szerelmes, és
ezért nem ér rá annyit foglalkozni vele, de előtte volt, hogy mindennap összefutottak.
Most pedig már közel két hónapja nem látták egymást… Borzasztóan hiányzott
neki.
Gerda még sohasem érezte ilyen magányosnak magát. Szeretett
kimozdulni, sétálni a városban, beülni egy kávéra, de egyedül nem volt az
igazi. Már törzsvendégnek számított lassacskán az Eozin Kávézóban. Kezdetben
furcsán néztek rá, hogy egyedül ül be, de már megszokták a jelenlétét. Gerda
eleinte reménykedett, hogy hátha valaki megsajnálja, és odamegy hozzá, de csak
kérdő tekinteteket kapott. De a legtöbben egyszerűen csak keresztülnéztek rajta.
Senkit nem érdekelt a sarokban kucorgó, melange-t kortyolgató lány. Pedig ő
csak egy kedves szóra vágyott, hogy ne érezze magát olyan piszkosul egyedül.
Odamenni azonban nem mert senkihez, mert nem akart tolakodó
lenni. A kezdeményezési készsége kimerült abban, hogy kereste azokat, akik
számítottak neki. A szüleit és az egy szem barátnőjét. De kezdte az utóbbi
időben úgy érezni, hogy ő nem számít Zsófinak. Persze azt mindig is érezte,
hogy a lánynak nem olyan fontos ő, mint neki Zsófi. A lánynak vele ellentétben
megvolt a kis baráti köre, akikkel eljárt szórakozni, bulizni. Eleinte őt is
hívta, de Gerda nem tudott beilleszkedni közéjük, bármennyire is próbálkozott.
Egyszerűen ő teljesen más típus volt. Emlékezett arra, hogy barátnője egyszer
hozzávágta, hogy sznob, és senki nem felel meg az ő „úri” ízlésének. Gerda ezt
kikérte magának. Nem volt sznob, csupán jobb szeretett emelkedettebb témákról
eszmét cserélni, mint arról, ki hogyan rúgott be hétvégén.
Ahányszor a lány lemondta a találkozókat – legtöbbször meg
sem indokolta, mi miatt – akaratlanul is elképzelte, ahogy barátnője önfeledten
szórakozik a párjával; nevetnek, jól érzik magukat, és egy pillanatra sem
gondolnak rá. Nem sajnálta tőlük a boldogságot, sőt, örült, hogy barátnője
végre talált magának egy normális pasit, de neki nem volt senkije Zsófin kívül.
Erről egyrészt ő tehetett, másrészt a körülmények.
Alapvetően vidám természetű, nyitott lány volt, de az évek
során megkeményedett a szíve. Nagyon nehezen bízott meg bárkiben is, mert sokan
kihasználták a jóhiszeműségét. A csalódások miatt félt közeledni az emberekhez;
félt, hogy újra átverik. Óvatos volt és gyanakvó, de igyekezett fesztelenül
viselkedni. Ha szóltak hozzá, kedvesen és készségesen felelt, és titokban
reménykedett abban, hogy valaki meglátja benne a „fantáziát.” Noha nem volt
senkivel elutasító, mégsem hívták soha, sehová. Egy kezén meg tudta volna
számolni, hány bulin vett részt. Nem mintha el akart volna menni; inni
egyáltalán nem ivott, és a hangos zenét, illetve a tömeget se szerette, csak
maga a tudat. Hogy számítanak rá, hogy szükség van a jelenlétére. De nem
számított senkinek.
Észre sem vette, hogy folynak az arcáról a könnyek. Kissé
bosszús mozdulattal letörölte őket kézfejével – nem, nem süllyedhet bele az
önsajnálat mocsarába! Erősnek kell maradnia. Ő egyedül is megáll a lábán, és ér
annyit, mint azok, akiket felvetnek a barátok! Attól ő még nem értéktelen, mert
nem kell senkinek…
Ezekkel a gondolatokkal aludt el.
Másnap reggel bosszúsan kelt fel fél hétkor, mert véletlenül
bekapcsolva hagyta az ébresztőt a telefonján. Szombat volt, így annyit
alhatott, amennyit csak akart. De ha egyszer felkelt, már nem tudott visszaaludni.
A szokásos reggeli tevékenységek után első dolga volt
felmenni Facebookra, ahol egy értesítés fogadta. Dobogó szívvel megnyitotta, de
csak egy kamumeghívót küldtek neki nyílt Ncore-regisztrációra. Nem fért a
fejébe, hogy ezt még beveszi valaki. Csalódott sóhaj tört fel belőle –
reménykedett abban, hogy Olivér visszaigazolta. Bár a szociális igényeiből
kiindulva valószínűleg hónapok óta fel sem nézett a népszerű közösségi oldalra.
Lustán végiggörgette a híreket, de nem talált semmi
érdekeset. A kedvenc blogját se frissítették, üzenetet nem kapott, sem pedig
hozzászólást az újonnan feltöltött versére. Nem is értette, minek tette fel,
mert úgysem olvasta senki. Összesen egy ember tekintette meg a számláló
szerint, mégpedig ő maga, mert előző este véletlenül rákattintott a címére.
Szomorúan lecsukta a laptopját, majd összeütött magának némi harapnivalót –
müzlit tejjel és pirított mézes kenyeret. Egy
újabb „csodás” nap kezdete… – jegyezte meg magában némi öniróniával.
Legszívesebben azonnal hívta volna barátnőjét, de nem akarta
ilyen korán zaklatni. Ezért betett egy filmet – a Kate és Leopoldot – hogy
teljen az idő. Már vagy tízszer látta, ezért nem is igazán figyelt rá. Ő is át
akarta élni a Nagybetűs Szerelmet, de egyre inkább kezdett meggyőződni arról,
hogy a való életben nincsenek lovagok, csak „parasztok.”
Belőlük pedig nem kért; ennyire azért nem volt kiéhezve.
Inkább hal meg magányosan, mintsem hogy egy olyannal járjon, aki nem üti meg a
mércét. Barátnője szerint túl magasra helyezte, és senki nem fog megfelelni az
ő „magas” elvárásainak, de nem hallgatott rá. A legtöbb pasi kapásból megbukott
a legelső lépcsőfokon, az intelligencián. Zsófi azonban nem volt ilyen
válogatós. Tizenhat éves korában egy negyven éves buszsofőrrel járt, aki nem
épp az intellektusáról volt híres. A tetejében még kopaszodott.
Románcuk nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy a férfi
házas ember. Gerda ezek után nem mert Zsófira hallgatni szívügyekben.
Miután a film lefutott, megint felnézett Facebookra. Egy
újabb értesítés várta. Reményvesztetten megnyitotta. „Olivér Takács visszaigazolta, hogy ismer. Írj Olivér idővonalára.”
Azon nyomban felélénkült – pulzusszáma megemelkedett, és mosoly
terült el az arcán. Most mit csináljon? Írjon rá? Gyorsan bekapcsolt a chatet,
és látta, hogy a fiú online van. Némi tétovázás után rákattintott a nevére, és
ráköszönt:
- Szia! – írta, és egy mosolygós hangulatjelet is
hozzáfűzött.
Visszafojtott lélegzettel várta, mit fog Olivér reagálni.
- Szia – érkezett a felelet pár másodperc múlva. Semmi
smiley. Gerda átkozta magát, hogy ráírt. Most mégis mit mondjon neki? Ezért a
lehető legsablonosabb kérdéssel állt elő öt perc lázas töprengés után:
- Hogy vagy? – Igen, ezt sikerült összehoznia ennyi idő
alatt. Gondolatban vállon veregette magát.
- Jól – jött a tömör felelet. Gerda fejbe ütögette magát
párszor – hogy lehet ilyen szerencsétlen? De mégis mit kérdezhetett volna?
- Nem gondoltam volna, hogy fent
vagy Facebookon – írta. Ezt kellőképp semlegesnek és tárgyilagosnak ítélte, de
Olivér válasza arról árulkodott, hogy a fiú támadásnak vette a megállapítását:
- Miért is? – kérdezte.
A lány nem tudta, ebből mégis hogy magyarázza ki magát.
- Ja, semmi különös, csak megjegyeztem – írta végül hosszú
hallgatás után. Kissé idegesen ütötte le az entert. Kezdett egyre kínosabbá
válni a beszélgetés, pedig alig öt mondatot váltottak egymással.
- Aha.
Gerda erre már végképp nem tudott mit reagálni, ezért menekülőre
fogta a dolgot:
- Most mennem kell, csak felnéztem. Szia!
A fiú csak két perc múlva felelt:
- Szia.
Ennyi. Ez volt Gerda életének legégőbb levelezése.
Elhatározta, hogy soha többé nem fog ráírni a fiúra.
Most biztos hülyének
néz, és azt hiszi, totál szerencsétlen vagyok. És az a legrosszabb az egészben,
hogy nem is áll olyan távol a valóságtól…
A kezébe temette vörös arcát, és lassan kifújta a levegőt,
hogy lehiggadjon. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Felkapott magára egy
vékony, sötétkék felsőt, és útnak indult. A Tettye közelében lakott, és elment
egészen a Havihegyig. Kiült a sziklára, és nézte az előtte elterülő várost.
Szerette ezt a helyet. Megnyugtatta. Jobbra tőle a Mecseket látta, és a hegy
tetején a TV-torony tört az ég felé.
Május volt, és a lágy szellő virágillatot
hozott magával. Lehunyta a szemét, és mélyen beszívta tüdejébe. Miután
összeszedte magát, és gondolatait pozitív irányba terelte, tárcsázta
barátnőjét. Legnagyobb döbbenetére Zsófi azonnal felvette.
- Szia! Jaj, úgy örülök neked, mesélj, mi újság? – kérdezte
a lány csevegő hangon. Gerdának magasra szaladt a szemöldöke – nem értette,
Zsófi mitől ilyen mézesmázos.
- Megvagyok, köszönöm. Csak gondoltam, felhívlak, hogy
ráérsz-e – mondta hűvösen, nem tudta elrejteni rosszallását. Általában ment
neki, és magába fojtotta az indulatait, de Zsófi előtt szabadjára engedhette
magát, mivel barátnője legtöbbször nem érzékelte a szavai mögött rejlő, valódi
érzéseit és gondolatait. Süket volt az iróniára.
- A mai nap jó, de csak háromig érek rá, mert addig dolgozik
Zsolti. Rémes, hogy hétvégén is kell dolgoznia!
Nem mintha nem lennétek
egész nap sülve-főve együtt – jegyezte meg magában Gerda cinikusan, és
elhúzta a száját.
- Én itt vagyok a Havihegyen, ide tudsz jönni, vagy kimenjek
hozzád? – kérdezte, bár úgyis sejtette Zsófi válaszát. Igaza is lett.
- Gond lenne, ha kijönnél? Épp főzök Zsoltinak. Reggel
nyolckor keltem, hogy mindennel végezzek, amikor megérkezik. Jaj, úgy várom
már!
- Akkor indulok. Szia! – köszönt el a lehető legjegesebben. Sejthettem volna… Neki sokkal fontosabb a
szerelme, és csak azért találkozik velem, mert most nincs otthon.
- Szia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése