Attól a naptól kezdve sülve-főve együtt lógtak. Már
háromszor találkoztak a héten, és megbeszélték, hogy hétvégén, Gerda utolsó
vizsgája után elmennek közösen strandra – ő, Ármina és Alex. Mint a régi szép
időkben.
Vizsga előtt egy nappal Gerda legnagyobb döbbenetére
üzenetet kapott Olivértől Facebookon.
- Van jegyzeted?
Gerdának természetesen volt, hisz minden órára bejárt.
Ellenben a fiú egyszer se tette tiszteletét. Megérdemelte volna, hogy ne
segítsen rajta, főleg azok után, ahogy viselkedett vele. De ő túl jószívű volt.
Emiatt a tulajdonsága miatt sokan kihasználták, de viszonzást már nem kapott
érte cserébe. Nem várt, nem azért tette, önzetlenül segített, de azt nem
szerette, ha kihasználják. Persze ő volt az ostoba, hogy hagyta magát – ahogy
most is. Bár azóta megválogatta, kinek segít. Azt viszont nem tudta megindokolni,
Olivérnek miért.
Jókor állsz neki
tanulni… - jegyezte meg magában a lány. Legalább tíz percébe telt, amíg
lefényképezte a fél év alatt összegyűlt, tekintélyes mennyiségű órai jegyzetet.
Elolvasni is sok, nem ám megtanulni…! Ráadásul szóbeli, így esély sincs a
puskázásra.
Átküldte neki a fényképeket, de nem fűzött hozzá semmi
kommentárt. Öt perc múlva ennyit kapott válaszul:
- Kösz.
- Nagyon szívesen, máskor is! – morogta. Ezt a hálátlanságot! Soha többé nem fogok
segíteni neki, azt várhatja! – dohogott magában. Ennél azért még tőle is
több hálát várt volna.
Dühösen lecsapta a laptopját, és folytatta a tanulást.
Olivér volt az utolsó vizsgázó, így Gerdának meg kellett
várnia a vizsgaszabályzat értelmében. Nehéz tételt húzott, és a tanár vagy
negyed órán keresztül faggatta. Végül négyest adott neki. Ez volt Gerda egyetlen
négyese, és nem örült neki túlzottan. A lány némán szorított magában a fiúnak.
Aggódott érte, hogy egy szót sem fog tudni kinyögni, ám amikor Olivér magabiztosan
belekezdett a feleletbe, leesett az álla – ahogyan a tanárnak is. A fiú egyszer
sem nézett bele a jegyzetébe, és olyan dolgokat is belefoglalt a feleletébe,
amik benne se voltak az átküldött anyagban. A tanár mindössze két dolgot
kérdezett tőle, amikre kimerítően, és igen választékosan felelt. Úgy beszélt,
mint egy nyelvészprofesszor, ami ugyancsak meglepte Gerdát. Hisz vele
meglehetősen fukarkodott a szavakkal – két év alatt jó, ha öt mondatot
váltottak egymással…
- Gratulálok a bravúros feleletéért! – biccentett
elismerősen a tanár. Hogy mennél a…!
- Szóval átmentem? – kérdezte a fiú.
- Öné volt a legjobb felelet, mi az, hogy átment!
- Akkor ezek szerint… ötös? – kérdezte Olivér meglepetten.
- A legnagyobb ötös! Látszik, hogy készült, és hogy érdekli
a téma, nem csak belenézett a jegyzetekbe… Viszont egyáltalán nem ismerős nekem
órákról… Miért nem járt be?
Gerda majd’ megpukkadt mérgében. Még hogy készült…!
- Mert nem volt kedvem – rándította meg a vállát a fiú,
azzal felállt a helyéről. – Viszontlátásra! -
A vállára vetette a táskáját, és kisietett a teremből. Gerda is
elköszönt, és utána ment. Neki égett az arca a fiú helyett. Hogy lehet valaki
ennyire bunkó?
- Az őszinteség fontos, de… - kezdett bele bizonytalan
hangon. Nem akart ítélkezni Olivér felett, de ez akaratlanul is kicsúszott a
száján.
- Nem kérdeztem a véleményedet – morogta a fiú sötét
tekintettel.
- Amúgy szívesen a jegyzeteket – villant meg Gerda szeme. Ne számíts arra, hogy megint segítsek…!
- Már írtam, hogy kösz – vonta meg a vállát. A lány inkább
szó nélkül hagyta az undok választ. Nem elég, hogy segített neki, a fiú még bunkózik
vele!
- Minek kérted el, ha ilyen jól tudtad?
- Olvasok. Szokásom. – Olivér ezt úgy mondta, mintha rajta
kívül senki nem művelné magát.
- Képzeld, nekem is. – Gerdának kezdett egyre jobban elege
lenni a fiú öntelt viselkedéséből.
- Aha. Nem látszik. Összekeverni a poeta doktust a poeta
naturalissal…
- Tudom jól, melyik melyik! Csak izgultam, és összezavarodtam
– fonta keresztbe Gerda a karját sértődötten maga előtt. Most komolyan őt
cukkolja? A lány önérzetét sértette, hogy a fiú nulla tanulással röhögve ötöst
kapott, ráadásul csak azért, mert átküldte neki a jegyzeteket!
- Én a tanár helyében hármast se adtam volna… - Gerdának
most lett elege.
- Te most direkt bunkózol velem, vagy azért, mert belső
indíttatásod van rá?! Mert ha az utóbbi, akkor javaslom, keress fel egy jó
pszichológust!
- Kettőhöz is jártam. Megőrültek – felelte Olivér teljes
közönnyel. Gerda nem lepődött meg, hogy a fiú pszichológushoz járt – inkább az
lett volna a furcsa, ha nem.
- Nem csodálom! Én is megőrülök tőled! – gyorsította meg
Gerda a lépteit. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Alapvetően nehezen lehetett
kihozni a sodrából, de a fiú pillanatok alatt elérte nála, hogy a plafonon
legyen.
- Biztosíthatlak, a helyzet kölcsönös – morogta a fiú az
orra alatt.
- Csak azt tudnám, miért utálsz ennyire...!
A fiú néhány másodpernyi habozás után felelt:
- Nem utállak – jegyezte meg alig hallhatóan.
Gerdát meglepte – arra utalt a fiú eddigi viselkedése, hogy
nem igazán szíveli őt. Bár igaz, az utálat és nem kedvelés között van különbség…
Az Ifjúság útján haladtak, a buszmegálló felé tartottak,
amikor is valaki szó szerint ráugrott hátulról. Ijedtében összerezzent, és a
szívéhez kapott. Barátnője, Ármina volt a „támadója”, aki mellett egy magas,
kisportolt fiú állt.
- Sziaa! – vigyorgott a lány.
- A frászt hoztad rám! – dohogott Gerda. Nem haragudott
barátnőjére egyáltalán, de nem szerette, ha ugrálnak rá. Ámina kiskorában is
gyakran ijesztgette – úgy néz ki, nem szokott le róla.
- Alexszel megyünk kirándulni, velünk tartasz? – kérdezte a
lány vidáman, azzal Olivérre tévedt a pillantása - … tartotok – fűzte hozzá.
Ám a fiúnak összeszűkült a szeme.
- Dolgom van – közölte jegesen.
- Izé… Ő itt Olivér, a csoporttárasam, Olivér, ők Ármina és
Alex.
- Csodás – morogta a fiú ellenségesen. Nem úgy tűnt, mint
aki barátkozni akar.
Közben megérkezett a busz, amire mindannyian felszálltak. Olivér
rájuk se nézve elviharzott leghátra, és leült egy egyes ülésre. Kezét és lábát
keresztbetette, és a fejére húzta a fejhallgatóját.
- Mi baja? – pislogott Ármina.
- Tudod… Ő az, akiről meséltem – legyintett Gerda.
- Á! Így már mindent értek. Nincs több kérdésem – hagyta
helyben a lány, és hátradőlt.
Ők egy négyes ülésen foglaltak helyet a busz legelején.
Ármina mellette ült, Alex velük szemben. Gerda kilenc éve látta utoljára a
fiút, akit szintén alig ismert meg. Majd’ két méter magas volt, és arcán
háromnapos borosta díszelgett. Búzaszőke tincsei szemébe hullottak, és vakítóan
kék szeme barátságos fénnyel derengett. Fekete trikót és terepmintás rövidnadrágot
viselt.
- Gerda! Úgy örülök, hogy újra látlak! – mosolygott rá a
fiú.
- Én is örülök – mosolygott vissza a lány. - Merre jártatok?
- A tanulmányi osztályon. Ez a barom kiiratkozott
kommunikáció-szakról… - nézett rosszallóan Ármina a fiúra, aki csak vonogatta a
vállát mentegetőzve.
- Hogyhogy? – csodálkozott Gerda.
- Megbuktam négy tantárgyból, és nem is érdekel – közölte
nemtörődömül, és elsimított egy kósza tincset a homlokáról.
- Mit fogsz csinálni?
- Jövőre újrajelentkezem, csak tesi-szakra.
- Tesi tanár akar lenni – vigyorgott Ármina.
- Eredetileg is az akartam lenni, csak te gonosz módon
rábeszéltél erre a hülyeségre – lökte meg a fiú a lábával a lány lábát. Ármina
visszalökte.
- De hagytad magad!
- Ebben az is közrejátszott, hogy Hanna is odajárt. – Ahogy
kimondta a nevet, egy pillanatra megvillant a szeme.
- Ha tudtam volna, hogy ő is kommunikáció-szakos, nem
biztatlak… - sötétült el Ármina tekintete.
- Ha nem vagyok indiszkrét, ki az a Hanna? – érdeklődött
Gerda udvariasan.
- Alex volt barátnője – válaszolt helyette Ármina. Keze
enyhén ökölbe feszült, amiből a lány azt a következtetést vonta le, hogy nem
szíveli túlzottan az imént említett lányt. Helyes volt Gerda sejtése, mert
Ármina ezt motyogta az orra alatt: – Hülye ribanc…
- Megcsalt… - húzta el a száját a fiú.
- Pont téged? – kerekedett ki Gerda szeme. – Sajnálom…
Alex nagyon is jóképű fiú volt, olyannak tűnt, aki bármelyik
lányt bármikor megkaphatja. Erre megcsalják…
- Áh, mindegy. Nem számít… Ennek már fél éve – legyintett a
fiú könnyednek szánt mozdulattal. Szeme azonban szomorúságról árulkodott.
- Basszus, le kell szállnunk! – kapott hirtelen észbe
Ármina. Még épp időben le tudtak ugrani a buszról, mielőtt az ajtó becsapódott
mögöttük. Gerda látta a busz ablakából Olivért, aki üres tekintettel révedt a
semmibe. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. A lelke mélyéig hatolt
a fiú megtört pillantása, mely végtelen magányról árulkodott. Összeszorult a
szíve.
A kórház térnél szálltak le, és átmentek a velük szemközti
megállóba. Hamarosan jött is egy harmincötös, ami felvitte őket a TV-toronyhoz,
azaz a hegy tetejére.
- Régi szép idők… - mosolygott Ármina nosztalgikusan, és
elindultak az erdőbe.
- Mindig idehoztak minket kiskorunkban kirándulni –
bólintott Gerda, és elmosolyodott, amikor felidézte magában a közös
kirándulások emlékét.
- Kis betojik voltatok! – nevetett Alex.
- Naa, ezt kikérjük magunknak! – lökte meg Ármina a fiút.
- Azzal ijesztgettelek titeket, hogy élnek még a dinók, és
csak arra várnak, hogy lakmározhassanak a húsotokból! Ti meg bevettétek, és
sikítva szaladtatok az autóhoz.
- Azért az nem úgy volt ám! – öltött rá nyelvet Ármina.
- Egyszer még be is öltöztem, emlékeztek? Majd’
összepisiltétek magatokat félelmetekben!
- Azért ne túlozzunk!
- Jön a szöörny! – kacagott Alex, és a homlokához tette a
kezét, szarvat formázva. Gerda felé szaladt, aki nevetve kitért az útjából. Újra
gyereknek érezte magát, és önfeledten kacagott. A fiú utána Árminát vette
üldözőbe. A lány gyorsan szaladt, de Alex hosszú lábaival szemben nem vehette
fel a versenyt. A fiú elkapta őt hátulról, és jól megszorongatta.
- Hé, héé, eressz! – kapálózott vörös arccal, amire Alex
megpördült vele.
- Az enyém vagy! Elkaptalak! Most már nem menekülsz! –
nevetett.
Gerda személyében jött a segítség, aki a fiú mögé lopózott,
és belecsípett a derekába. Alex azon nyomban eleresztette barátnőjét.
- Ezért kapsz! – kezdte el összevissza csiklandozni a lányt.
Gerda kétrét görnyedt, és kezével védte magát.
- Ne, ne, neeh…! Hagyd abba! – röhögött.
- Szóval folytassam…? – csikálta tovább. Ám ekkor Ármina
hátulról belecsimpaszkodott Alex nyakába.
- Megadom magam, megadom magam! – tette fel a fiú a kezét.
- Szóval belátod, hogy nincs esélyed ellenünk?
- Belátom, minden eddigi bűnömet szánom-bánom! Csak kérlek,
ne bántsatok!
A lány ekkor leugrott róla, és huncut mosollyal átkarolta
Gerda vállát.
- Mi legyen a nagyfiú büntetése? – mérte végig Alexet
tettetett gonoszsággal.
- Hmm, nem is tudom… - simogatta meg Gerda az állát, és a
fiúra sandított ravasz tekintettel.
- Ajjaj, ajjaj! Kezdek félni! Semmi jót nem jelent, ha két
nő összefog!
- Bizony, hogy nem! Úgyhogy bölcsen teszed, hogy félsz! Így
talán életben hagyunk. – Ármina ekkor Gerdához fordult, és jó hangosan
megszólalt: - Csak kettőnk között: Alex kedvenc száma Fluor Tomitól a Mizu. Már
alig várja, hogy előadhassa nekünk. Szegényt le akartam beszélni róla, de hát –
hajthatatlan… - sóhajtott fel színpadiasan, és a fiúra nézett.
- Ezt még megbánod! – Alex próbált komolyságot erőltetni a
hangjába, de természetesen csak tréfált.
- Jajj, bocsánat, nem akartalak kibeszélni! De ha már
meghallottad, igazán elénekelhetnéd! Epedve várjuk, hogy halljuk csodás
produkciódat!
- Én nem ragaszkodom hozzá – vigyorgott Gerda.
- Csitt! Még a végén elmegy a bátorsága.
- Az ám, félénk vagyok! – mosolygott teli szájjal Alex.
- Hihető! - bólogatott Gerda.
- Na, kezded?
- Hát rendben… Ti akartatok maradandó halláskárosodást
szenvedni…
- Halljuk, halljuk! – biztatták a lányok kórusban.
- „Kicsi lány, ó,
szia, helló, álljunk össze, mint két kicsi legó…” – zendített rá a fiú a
dalra hamiskásan. Gerdát és Árminát rázta a nevetés, és a térdüket csapkodták.
Alex egyre hangosabban és bátrabban folytatta, egészen belejött, amikor is egy
idős házaspár jött velük szembe.
Összehúzott szemmel, rosszallóan mérték végig őket.
- Erkölcstelen banda! Kijönnek az erdőbe inni és
hangoskodni!
- Hogy nem sül le a bőr a képükről! – ütötte meg a fülüket a
párbeszéd.
Alex abbahagyta az artikulátlan óbégatást, majd így szólt:
- Pedig nem is ittunk!
Erre mindhármójukból kitört a nevetés.
- Gyere, Márta! – karolt bele az idős férfi a hölgybe, és
elsiettek mellettük.
- Mi lenne, ha még innánk! – kacagott Ármina.
- Hoztam ám sört, ugye iszol velünk? - kérdezte Gerdától a
fiú. A lány megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm. Nem szeretem az alkoholt.
- Mi az, hogy nem? – támadta le Alex.
- Nem lehet mindenki olyan alkoholista, mint te – intette le
Ármina, és megcsóválta a fejét.
- Hé, csak mert egyszer a detoxban kötöttem ki, nem azt
jelenti, hogy alkoholista vagyok!
- Egyszer… - vonta fel a szemöldökét szkeptikusan a lány.
- Na jó, kétszer… De az elsőre nem emlékszem!
- Talán mert olyan részeg voltál, hogy azt se tudtad, mi a
neved…?
- Mit is mondtam a mentőorvosnak?
- Azt már nem tudom pontosan, valami nagyon fura név volt.
De meg voltál győződve róla, hogy így hívnak. Folyamatosan ezt hajtogattad, és
hogy haza akarsz menni, holott otthon voltál.
Gerda enyhén összeráncolta a szemöldökét. Ugyan ő még
sohasem rúgott be, de tudta, hogy alkohol befolyása alatt az ember mond és tesz
furcsa dolgokat, de ez akkor is egy picit gyanús volt neki.
- Tényleg nem emlékszem… - vakarta meg a fiú a fejét. – De
azóta visszafogom magam!
- Ha neked a hordó a mérték…
- Naa! – koccant Ármina vállának Alex. – Azért ne
szerénykedj, te is tudsz ám inni!
- Lényegesen kevesebbet, mint egyesek – nyomta meg az utolsó
szót.
Gerda szívből örült, hogy ilyen jól elvannak, de ő ehhez nem
tudott hozzászólni. Mindig kimaradt az ivászatokból, nem mintha bánta volna.
Amúgy se hívták.
Közben megérkeztek a Kis-Tubesre, ami egy fehér betonkilátót
takart a domboldalon. Tulajdonképpen nem volt az, csak mindenki így hívta. A
„kiülő” jobban illett rá. Két magas, lábtámlás fapadot betonoztak a sötétzöld
korlát elé, honnan kitűnő panoráma nyílt a városra. Egy kis szűk út vezetett a kör
alakú betonoromzatra. Odamentek, majd Alex fellépett a korlátra, és szétnézett.
Gerda és Ármina követte példáját, bár ők a földön maradtak.
Gyönyörű, napfényes idő volt – a kék égen bárányfelhők
vonultak át lustán. Alattuk az ékszeres dobozhoz hasonlatos város terült el,
jobbra tőlük pedig a Mecsek lankái húzódtak.
- Az ott… A Horvát hegyek, látjátok? – kérdezte Alex, és délkeleti
irányba mutatott.
Gerda és Ármina bólogattak Tiszta idő volt, így egész élesen
kirajzolódott a hegyvonulat. Gerdát ámulattal töltötte el, hogy ilyen közel
vannak a határhoz. Életében egyszer lépte át, amikor kiskorában a
Plitvicei-tavaknál nyaralt a szüleivel. Nem nagyon maradt meg benne az üdülés,
csak foszlányok, viszont a határ átlépésére tisztán emlékezett. Hatalmas
szenzációként élte meg. A mai napig átjárta ugyanaz a különös, borzongató
izgalom, ahányszor felidézte az emléket.
Elszakadni a szokott közegtől, és egy új „világba” csöppenni
– ez jelentette számára a nagybetűs kalandot. Már nagyon hiányzott neki, hogy kimozduljon
– még ha csak a Tubesre is. Ráadásul a barátaival együtt. Neki! Vannak
barátai…! El sem merte hinni.
Határtalan boldogság áradt szét benne, és bágyadtan
mosolygott.
- Hoztam pokrócot, üljünk le! – indítványozta Alex, és elindult.
A két lány követte.
A fiú a köves-füves domboldalon terítette le a piros pokrócot,
a kilátó mögé. Mind a hárman letelepedtek. Alex került középre, aki
kitámasztotta magát hátul a kezével, és felnézett az égre. Ármina és Gerda is
így tett. Jó pár percig nem szóltak egymáshoz, csak nézték az elvonuló
felhőket. Gerdát határtalan nyugalom és megelégedés töltötte el. Úgy érezte –
életében először – hogy megtalálta a helyét. Nagy szüksége volt barátokra,
nagyobb, mint eddig bármikor. Zsófival való kapcsolata megviselte, és fájó űrt
hagyott szívében. De Ármina és Alex barátsága betöltötte ezt a lyukat.
- Látjátok ott azt a felhőt? Olyan, mint egy kalapos nyúl! –
mutatott Alex az egyik különös formájú felhő felé. Gerda mindjárt észrevette.
- Ó, tényleg! – mosolygott.
- Én nem látom…
- Ott! – mutatott a fiú nyomatékosabban a felhő irányába, de
Ármina csak rázta a fejét.
Erre Alex odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.
- Ott – bökött a képződményre.
Barátnője arcán pír jelent meg.
- Látod már? – kérdezte a fiú, és rápillantott a lányra.
Ármina elrántotta a kezét, és haját zavartan eltűrte a füle
mögül.
- I… igen – hebegte. Alex felnevetett, és játékosan
összeborzolta a lány haját.
- Héé! – lapogatta le Ármina a tincseit.
Gerda figyelmét nem kerülte el a kis közjáték, de nem szólt
semmit. Majd kifaggatja róla barátnőjét, ha kettesben lesznek.
Hirtelen eszébe jutott Olivér, maga sem értette, miért.
Látta lelki szemei előtt, ahogy a szobájában kuporog az ágyon, térdét az álláig
felhúzva, és sír. A kép elillant, és rajta megmagyarázhatatlan
lelkiismeret-furdalás lett úrrá. Mi volt ez a bevillanás…?
Nem tudott rájönni az okára. Akaratlanul is párhuzamot vont
saját maga és Zsófi között. Ahányszor volt barátnője lemondta a találkozókat
Zsolt miatt, mindig az volt az érzése, hogy a lánynak eszébe se jut, hogy ő
közben milyen nyomorultul érzi magát. Most pedig lám, ugyanitt tart ő is…
Megrázta a fejét.
Ez azért nem ugyanaz. Olivér nem a barátja, nincs hozzá
semmi köze, nem tartozik érte felelősséggel…
Egyre kevésbé tudott kiigazodni önmagán.
- Mi a baj? – kérdezte Alex, és megérintette a könyökét.
Gerda összerezzent.
- Ja, semmi… Csak… Nem haragszotok, ha most picit magatokra
hagylak benneteket?
Ugyan Ármina és Alex nem szólaltak meg, de neki most egyedül
kellett lennie pár percre. Járni egy kicsit, kiüríteni az elméjét.
- Vigyázz magadra! Fel ne faljon a mecseki vérnyúl! –
nevetett a fiú. Ármina azonban aggódó pillantást vetett rá.
- Minden rendben? – kérdezte a lány.
- Persze! – felelte Gerda meggyőzőnek szánt hangon, azzal
felállt.
Az erdő felé indult lassú léptekkel, és közben mélyeket
lélegzett. Próbált semmire sem gondolni, de önkéntelenül is felvillant előtte
Olivér. Persze nem hitte, hogy tényleg sír – nem tűnt valami érzelmes típusnak
-, de valamiért megsajnálta.
Ahogy bandukolt, a fák között valami különösre lett
figyelmes. A levegő hullámzott előtte, amire megdörzsölte öklével a szemét.
Amikor újra kinyitotta, egy kőből épült, borostyánnal befutott, égbe nyúló
tornyot vett észre. Halványan derengett előtte, akár egy délibáb.
Rettenetesen megijedt, hisz a Mecseken nincs torony a Tubest
és a TV-Toronyt leszámítva. De azok teljesen más irányban vannak, és nem így
néznek ki…
Újra megdörzsölte a szemét, és nagyokat pislogott. A furcsa
látomás szertefoszlott előtte, mintha ott se lett volna. Gerda földbe
gyökerezett lábbal állt, és jó pár percen keresztül csak meredten nézte a
fákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése